Úgy tűnik, egyik nagy kedvencem, Ken Loach (pl. itt, itt, itt, itt, valamint itt és itt) is leteszi a lantot. Vége, elég (neki) a filmezésből, nyugdíjba megy. Oké, hogy 78 éves, de akkor ki fog nekünk mesélni olyan szép történeteket azokról a kisvárosi, kültelki hősökről, kisemberekről, akik olyan ízesen beszélik a brit nyelv valamely válfaját, és nyakukon fázósan összehúzva a zakót, dacolva a tenger felől süvítő széllel, ügyet sem vetve az állandóan permetező esőre, keményen néznek szembe a kurva élettel… A Tiltott táncok állítólag az utolsó filmje, melyben ezúttal Írországba, az ír történelem egyik fontos időszakába kalauzolja el a nézőt.

Az ír történelem legnagyobb része a szomszéd angolokkal való folytonos hadakozásból állt, amit rendszerint a túlerőben lévő angolok nyertek, így Írország egészen 1921-ig gyakorlatilag Anglia része volt. Ekkor írták alá az ország függetlenségét deklaráló nyilatkozatot, azonban még koránt sem következett el a béke időszaka. Polgárháború és kisebb villongások követték egymást ezen a szegény, de karakán népek lakta, csodásan zöld szigeten, melynek hozadékai a mai napig áthatják az ír mindennapokat.

1932-ben játszódik a valóságban megtörtént eseményeket feldolgozó történet, amikor Jimmy Gralton (Barry Ward) tízéves amerikai tartózkodás után hazatér Tolkien hobbitjainak lakhelyét idéző, idilli ír falucskába, hogy gondját viselje öreg édesanyjának. Amikor a kommunista meggyőződésű Jimmy, a helyi barátok unszolására ismét megnyitja a telkén álló tánctermét, ahol a helyi fiatalság táncolhat, tanulhat vagy csak beszélgetni összejöhet, ismét szembetalálja magát ugyanazokkal az emberekkel, a környék nagyhatalmú katolikus papjával, valamint a helyi földesúrral, akik miatt annak idején el kellett hagynia az országot. A földekre és birtokokra ácsingózó, kapzsi földesúr az elvakult, bigott katolikus pap támogatásával erőszakkal vet véget a “léha nép” mulatozásának…

Gondolom, azt nem kell ecsetelni, hogy 1932-ben, Írországban egészen mást jelentett kommunistának lenni, mint amit e kifejezés alatt ért manapság, mondjuk egy Heti Válasz-olvasó. Jimmy, a történet hőse abszolút pozitív figura, önzetlen, bátor, jó célért (az elnyomottak felemelkedésért, az elnyomók megbüntetésért, a szabadságért és az örömért, az igazságért és az ír kultúra felemelkedésért) küzd, miközben a vele szemben álló Sheridan atya (Jim Norton) a bigott, vaskalapos konzervativizmust és bezárkózott, dogmák által szabályozott, örömtelen, szenvedés-fétisiszta (ír) katolicizmust. Igen könnyű belehelyezkednünk a szituációba, hiszen ma, Magyarországon kísértetiesen ugyanezeket a küzdelmeket vívjuk, és már rögtön érezzük is arcunkon a földesúr ordító szájából fröcskölő, whisky-szagú, nyúlós nyálat, miközben ökölbe szorított kezünket zsebünkbe rejtve erőltetünk nyugalmat magunkra.

Loach természetesen velünk van, az elnyomott írekkel, a zene, a tánc és az öröm pártján áll. Fontos is a mi ír kultúránk, naná, hogy fontos, de azért a jazz, az nagyon izgalmas dolog… Viszont pontosan ábrázolja a korabeli ír társadalmi viszonyokat is, nála nem fehér és fekete minden. A földbirtokosra és embereire, mondjuk, nem fecsérel pozitív jelzőt, de annyi baj legyen, mint ahogy az elvakult nácikat sem szeretjük. A kisszerűségükben szánalmas, parancsra mozgó rendőröket viszont kineveti, szinte burleszkszerű csúfot űz belőlük. A papsággal már más a helyzet, az írek vallásosak, nemzeti önazonosságuknak fontos része a katolikus egyház, így azzal nem szabad viccelni. A jeges tekintetű Sheridan atya, persze, maga a patás gonosz – a történet nagy részében. A végére azért kap egy pici “vörös farkat”, ami viszont kissé idétlenül fityeg hájas valagán. Segédje, az ifjú Seamus atya (Andrew Scott) viszont szinte minden jelenésében hordoz valami pozitív ígéretet a jövőre, az írek jövőjére nézve.

Ma Írország jobban is teljesít.

Loach hattyúdala egy igen szenvedélyes, olykor kissé párás tekintetű, de határozott kiállás a kreativitás, az általános értelemben vett hit, a közösségért való önzetlen tenni akarás, a szabadság és szerelem mellett, és az önzés, a kisszerű korlátoltság, a dogmatizmus és minden kirekesztő gondolkodás ellenében.

Asanisimasa: 9/10