Hát, nem fukarkodik a jelzőkkel a kritikai oldal, méghozzá teljes spektrumban. A szeletelős horrorokat fetisizáló kockásinges, pattanásos kockáktól a kordzakós, gyomorbeteg-külsejű sznobokig gyakorlatilag mindenki magát hanyatt vágva ájuldozik Richard Linklater majd’ háromórás moziján. A “monumentális”, a “lenyűgöző”, “varázslatos” jelzőkben tobzódik minden, így aki engem olvas, már joggal várhatja, hogyan fogom lefitymálni azt a “frissen gőzölgő kupacot”, amire, ugyebár, “egymilliárd légy tesz” elalélva. Nos, ezúttal hiába kattintottak ide, mert a Sráckor valóban jó kis film.

Persze, az már önmagában valami, hogy le-jó kis filmezek egy ilyen körberajongott alkotást, amely hosszában is majdnem két átlagos mozifilmet tesz ki, a cselekménye közel 13 évet ölel fel, ráadásul, kvázi real time, hiszen Linklater ugyanennyi időn keresztül, ugyanazokkal a szereplőkkel forgatta a filmet. Az idő márpedig kíméletlen, viszont legalább nem kellett fiatalítani/öregíteni az anyát alakító Patricia Arquette-et, illetve az apát játszó Ethan Hawke-ot, miközben a főszereplő srácot alakító Mason (Ellar Coltrane), valamint nővérének, Samanthának (Lorelei Linklater) felcseperedése cáfolhatatlan hitelességet ad a filmben látható történéseknek. A közel háromórás vetítési idő természetesen nem filmtörténet önmagában, ennyit sok film tud, Griffith muzeális Türelmetlenségétől a Ben Huron és a Gyűrűk ura-trilógián át akár Tarr Sátántangójáig, és néhány, már a nézhetetlen örökkévalóságba vesző filmes kísérletig (pl. Warhol, Rivette). Az azonban, hogy valaki 12 éven át forgasson egy filmet, azért ha nem is példa nélküli (szerintem, még a magyar filmben is akad erre példa, bár nem művészi koncepció, hanem pénzhiány okán: például Gödrös Glamour című filmje sem éppen “hét nap” alatt készült el), azért semmiképpen nem egy megszokott procedúra. Érdekes lenne tudni, vajon mindvégig ez volt Linklater koncepciója, vagy csak úgy “adta magát”? A valós idő, illetve, annak illúziója sem egyedülálló, mint dramaturgia, és itt nem is menjünk messzebb Jack Bauer kilenc napjánál.

Mégis az idő fogalma az, amivel Linklater varázsol ebben a filmben. Szűk, három óra, amibe belefér bő tizenkét év. Ennyi idő kell ahhoz, hogy az öt éves Mason nevű kissrácból egy 18 éves fiatalember váljon, hogy megérjen, felnőjön, kifejlődjön, magára találjon és rátaláljanak. Mintegy mellesleg, ennyi kell ugyanezekhez Samanthának is, a nővérének, de ennyi kell a link, wannabe countryzenészből felelősségteljes szülővé öregedő apának, és a mindehhez a háttért megteremtő, ám közben saját életével, vágyaival, lehetőségeivel és karrierjével is megküzdő anyának. A gyerekek felnőnek, a szülők megöregednek. Ez az élet, Linklater pedig pont ennek a lényegének megragadására tett kísérletet, ezt üdvözli a kritika.

A kísérlet sikeres, hiszen e film által tényleg végigélhető Mason és családjának élete, illetve, annak egy igen fontos szakasza. Valamiért azonban azt hiszem, a Sráckor több is ennél. Abszolút személyes élményt ad a film, Mason mintha én magam lennék. Én vagyok Mason, s bár apám nem ment el Alaszkába, mikor engem kellett volna tanítani nyilat csinálni,, focizni, pecázni és minden efféle hasznos dologra, anyám sem szörfözött végzett pszichológusként pasik, és szerelmek között, de nem is loholt mellettem egy filmes stáb 12 éven át. Mégis szinte tételesen a saját sráckoromat láttam viszont, és mi tagadás, érdemes volt azt megélni. Linklater egy tulajdonképpen teljesen átlagos, banális élet jellemző, de egyáltalán nem kirívó pillanatainak megmutatásával egy általános érvényű dolgot tett meg: megmutatta, megfogalmazta a fiúság, vagy srácság lényegét.

Értelmezni, bírálni nem lehet e filmet az általában szokott szempontok szerint. Nincs műfaja a filmnek, nincs drámai íve, csúcspontja, a fordulatokat az élet adja a maga káosza által diktálva, melyek azonban nem felelnek meg semmilyen kiszámított és kiszámítható dramaturgiának. A végén sincs katarzis, feloldás, igazságtétel, whatever (csupán egy lassan, rafináltan ható űrsüti a gyomorban). Erre a forgatókönyvre (ha volt ilyen egyáltalán) senki nem kapna, nem adna pénzt, semmilyen pénzosztó fórumon. Ezt a filmet csakis Linklater tudta megcsinálni. Tényleg csupán arról van szó, hogy magadra ismersz Masonban (Samanthában, apában, anyában), vagy sem. Ha nem látod meg magad Masonban, akkor szénné unod ezt a három órát, mint ahogyan Mason is halálra unná magát rajtad, a te szórakozásaidon, vágyaidon. Én viszont simán néztem volna még, mint ahogy ezt a másikat is nézem már jó ideje, anélkül, hogy különösebben untam volna…

Asanisimasa: 10/10