Akár mondhatnám azt is, hogy Grüss Gott, der knédli-western ist geboren! A Sötét völgy című új osztrák film ugyan nem olyan nyúlós, nem olyan hosszú, mint a déli szomszédtól megszokott spagetti, néha ugyan kicsit nyögvenyelős, de alapvetően laktató, tápláló, s ha később még kicsit szikkad is, akkor akár rombolásra is kitűnő. Viccet félretéve, Andreas Prochaska filmjét nem véletlenül tartották érdemesnek arra, hogy benevezzék a 2015. évi Oscar-díjkiosztás legjobb idegennyelvű filmjének címéért való versenybe.

Persze, nem is igazán westernről van szó, hiszen a történet színhelye az osztrák Alpok egyik eldugott völgye, valamikor a XIX. század vége felé, ahová már nem ér el Ferenc Jóska császár keze, és a helyi földesúr, egy bizonyos Brenner gazda, valamint az hat marcona fia gyakorolja a törvényt, brutális önkénnyel. A télelő egy napján ismeretlen, titokzatos férfi érkezik a völgybe, Amerikából hazatérő fényképész, akit a Brenner-fiúk egy kis szívatás után el is szállásolnak az egyik házban. Greider (Sam Riley), a bütykös kezű, durva arcú és még durvább lelkű helybéliekhez képest finom úriembernek tűnik és úgy is viselkedik. Ahogy beköszönt a tél, hirtelen furcsa, megmagyarázhatatlan halálesetek borzolják a völgybéli közösség életét, hiszen az áldozatok kivétel nélkül a Brenner-fiúk közül kerülnek ki…

Szürke-fehér, jeges, kegyetlen bosszúdráma Herr Greider sötét völgyben lezajló története, melyet a rendező Prochaska (Thomas Willmann nálunk még meg nem jelent sikerregénye alapján) kevés szóval, inkább rusztikusan darabos, de általában lényegre törő, beszédes jelenetekkel meséli el, pompásan megfelelve fő filmes mániámnak, a képekkel elbeszélt történet ideájának. Tapsolok is. A sztori szinte balladaian tömör és kemény, legyen elég most róla annyi, hogy az apropója lényegében valahol a történelemben nálunk is jól ismert “első éjszaka joga” körül keresendő. A karakterek szintén kevéssé cizellált jellemmel bírnak, de ez a néhány jellemző tulajdonság most elég is a főbb arcoknak, a mellékalakok pedig vagy jók, vagy rosszak – szerepük amúgy sem több a jelenlétnél és a nézésnél.

A bosszú, mint fő motívum, tökéletesen megfelelne a western műfajának is, ráadásul a fő kellékek, a széles karimájú kalap (nem néztem utána, hogy 120 évvel ezelőtt a dél-tiroli hegyi parasztok milyen ancúgban jártak, de tőlem, akár járhattak így is…), a lovas, puskás férfiak, a Winchester-karabély is ide hajaznak, ráadásul, még havas hegyek is vannak Amerikában. Németül azonban Gojko Mitić indiános filmjei óta nem beszélünk westernfilmekben. 🙂 Így azonban, hogy kézenfekvő csavarral, euro-westernkörnyezetbe játszódik a történet, nincs ezzel hiba egy szál sem (főleg, hogy olyan erős akcentussal beszélik a deutschot, hogy 6 évnyi német-tanulással is alig értettem belőle valamit – volt viszont magyar felirat).

Picit talán lehetett volna még szorosabbra húzni a néhol elbátortalanodó ritmusú cselekményt, Prochaska lehetett volna következetesebb az R-kategóriás jeleneteknél, hogy mit mutat meg és mit nem; a csúcsjelenet zenei aláfestése is lehetne valami (bármi) más, mint ami, de nagyobb baj nincs ezzel a jó ropogós, friss hegyi levegőtől átitatott, masszív kis filmmel. A nyitó és záró főcím Sinner Man-verziói nekem tetszettek, az alatta látható képekhez és a közbefoglalt történethez képest anakronisztikus zenei keret csak erősíti a történet súlyát, ráadásul ad valami trendi, nu-westernes fílinget is az egész projeknek. Hogy aztán beválogatják-e a végső öt film közé, azt nem tudom megmondani.

Asanisimasa: 8/10