Én speciel Alain Tanner óta nem nagyon találkoztam echte svájci filmmel, pedig nem állok ellen semmilyen egzotikus filmélménynek… Nyilván akkora ott a jólét, hogy nincs miről filmet csinálni, mert ők ott azért még nem tartanak, hogy annak örvendeznek, hogy esik a hó az Alpokban, vagy hogy kisütött a nap a Genfi-tó felett. Nyilván sarkítok, amikor azt gondolom, hogy egy olyan világban, ahol minden klappol, minden jól működik, a művészet halott, de arról tényleg nem lehet filmet csinálni, hogy például, már megint a gyepre szart a szomszéd kutyája! Vagy. Nem vitték el a szemetet a ház elől!

Pierre Monnard tavalyi romantikus komédiája – mivel csak van svájci film – nagyjából hasonló szituációból indul, hiszen főhőse egy decens kisváros szemétfelügyelője, akinek az a dolga, hogy rajtakapja a titkon szemetelőket, felügyelje a gondosan szétválogatott szemét elszállítását. Hansjörg Stähli (Bruno Cathomas) szemétfelügyelő azonban magányos, egyetlen társa magát kerekesszékhez kötő, alkoholista édesanyja. Reménytelenül szerelmes a helyi burgerfaloda pultoslányába, a rendkívül rendetlen kislányát (Luna Dutli) egyedül nevelő, rendkívül rendetlen Lilybe (Johanna Bantzer). Talán ezek fényében már nem túl nagy meglepetés, hogy az Újrahasznosított szerelem című romantikus komédia tétje az, hogy összejönnek-e a végére?

Nyilván. A dramaturgiát tekintve a film egy svájci zsebóra szerkezetének precizitásával követi a műfaj íratlan, de agyonragozott alapszabályait, így nyugodtan lehet kliségyűjteménynek is nevezni. Más kérdés, hogy éppen ettől működik ez a műfaj – lehet lekváralapon, mustárral is készíteni a pörköltet, de akkor is csak az lesz jó pörkölt, ha vöröshagymán és kalocsai pirospaprikán (ha van még olyan egyáltalán) pörkölődik meg a husi. Hansjörg klasszikus kisember, akiben azért van annyi kurázsi, hogy felülkerekedjen a zsarnokoskodó anyucin és hosszas munkával, valamint áldozatos erőfeszítésekkel meghódítsa szíve választottját, aki szintén klasszikus -chaplini- módon, amolyan szürke kis veréb. Egymáshoz illenek, még akkor is, ha a lány váltig hangoztatja, hogy nem. Pedig de. A cserfes kislány zsigerileg érzi ezt, és vele megvan a kötelező gyerek is a sikerhez, amolyan katalizátorként.

A banális kis szerelmi történet finoman önirónikus felhangokkal ecseteli a jellegzetes svájci(német) életstílust, a tüchtig kerteket, a sarkos, elvágólag berendezett kertvárosokat, valamint azt a jóllakott, méla unalmat, amit senki nem mulaszt el megemlíteni, ha legalább egyszer eltöltött hosszabb időt Svájcban. (Mégis, mennyien szeretnék azt a “méla unalmat” élni, abban a szociális, politikai és gazdasági helyzetben, ami alanyi jogon jár egy svájci állampolgárnak…) A film elrajzolt, szinte már rajzfilmszerűen groteszk (néha például Wes Anderson filmjeit idéző) képi világa is ezt az ironikus szemléletmódot támasztja alá, mely azonban mégis inkább a svájciaknak lehet szórakoztató – nekünk egy picit mégis uncsi, ahogyan a kiszámítható, sokszor látott szerelmi történet is.

Németül tudóknak külön élmény lehet az a filmben beszélt tökéletesen érthetetlen “svícertűcs“, amit a svájciak német nyelvnek hisznek, de valójában inkább hangzik egy két hete részeg svéd finnül előadott szavalatának, mint rendes németnek.

Asanisimasa: 6/10