Mike Cahill, a független filmes szcéna romantikus-filozofikus sci-fikben utazó specialistája ott folytatja, ahol az Egy másik Földben abbahagyta. Az I Originsben is pont azon a kötélen táncol, ami az ezoterikus blöff és a tiszta művészet között húzódik, miközben alant a nyúlós, ragacsos giccstenger hullámai vetnek tarajokat.

A fillérekből készült független film látszólag egy sírig, sőt azon túl is tartó szerelem története, miközben megbirkózik egymással a megfoghatatlan, spirituális transzcendencia a kizárólag egzakt, tapasztalati alapokon nyugvó, aprólékos bizonyítási eljárásokon kikristályosodott tudománnyal. Rázós, meredek téma, hiszen mindkét oldalról lehet támadni a filmet, ennek ellenére bizonyítja Cahill tehetségét, hogy a végkifejletre elegánsan ki tudja húzni fejét a hurokból és a történetet be tudja fejezni oly módon, amire mindkét oldal harcosai rá tudnak bólintani – feltéve, ha valamennyire komolyan veszik magukat, illetve a másikat.

A szem a lélek tükre – ez a mondás képezi az I Origins sztorijának alapképletét is. Egy ifjú tudós azzal szeretné bebizonyítani a kreacionisták előtt hogy Isten nem létezik, hogy megtalálja a szem evolúciójának nulladik fázisát, azt az őssejtet, ami még nem szem, de már észleli a fény váltakozását (szerintem amúgy a tudomány már régen ismeri a fényérzékeny sejteket, de ehhez végképp nem értek…). Közben találkozik egy lánnyal, aki élete szerelme lesz és akinek csodálatos írisze van, amire az ifjú tudós különösen bukik, hiszen részben szakmába vág, részben pedig ez a hobbija is: szemeket fényképez. Minden szivárványhártya egyedi, ám e történetben mégis megesik, hogy két, egymástól földrajzilag, kulturálisan és időben is messze lévő embernek pontosan megegyezik a szivárványhártyája, ami viszont nem másra, mint a lélekvándorlásra lenne bizonyíték. Ezt a tudós kezdetben nem tudja elfogadni…

A két, egymásnak homlokegyenesen ellentmondó gondolkodásmód a végére mégis kéz a kézben ballag el a lenyugvó naplementébe. Ha cinikusan szemléljük ezt a végkifejletet, akkor sem kell feltétlenül legyintünk erre, bár tudnivaló, hogy a cinikusoknak nincsen se lelkük, se szívük – a mellkasukban dobogó valami nem más, mint egy igen kitartóan dolgozó izom. De ők nem is jószívű emberek… Ha viszont szívvel-lélekkel élő hívők vagyunk, akkor sem tudunk dévaj tort ülni a hitetlen materialisták felett, hiszen bármennyire is szeretnénk, nekik is igaza van.

Szép kis film ez. Szerény, okos és bátran érzelmes.

Asanisimasa: 7/10