Jersey Boys (2014) – Az aggastyán Clint Eastwood legújabb rendezése (is) olyan, mint egy középkategóriás Mercedes. Precíz, perfekt, tökéletes munka. Senki nem fordul meg utána, semmi feltűnő külcsín, csupán visszafogott, konzervatív elegancia, emellett megbízható, gyors és kényelmes. 100%-ig biztos lehetsz abban, hogy az autón nem fog múlni semmi, hogy elérjen a végcéljáig. Nincs semmi meglepetés. A sztori amúgy a Frankie Valli és a Four Seasons nevű amerikai énekegyüttes évtizedeken átívelő történetét meséli el, akikről a film előtt én sem tudtam semmit, de ahogy néztem a történetüket, szinte mindegyik dalukat felismertem már az első taktusról. 8/10

Tom a farmon  (Tom á la ferme/Tom at the Farm, 2013) – A szemtelenül fiatal, kanadai Xavier Dolan hitchcocki melodrámája meglepő érettséggel, és a klasszikus filmes eszközök magától értetődő lezserséggel való kezelésével beszél olyan mély témákról, mint a halál, a barát/szerelem elvesztése, az ingerszegény, vidéki környezetben a (homo)szexuális vágyak elnyomásából fakadó tragédiák. A film azonban csak hangvételében és témaválasztásában merész, formailag inkább régimódi, lírai filmművészet. 7/10

Szép leányok, ne sírjatok! (1970) – Mészáros Márta filmje ugyanaz a beat-korszakban, mint egy generációval később az Eszkimó asszony fázik, vagy a Kutya éji dala volt. Másképpen, a magyar Zabriskie Point. Több szempontból is pótolhatatlan remekmű., egyben pótolhatatlan kordokumentum. 9/10

E.T. – A földönkívüli (E.T. the Extra-Terrestrial, 1982) – Akkor volt jó, amikor Spielberg gyerekei még kicsik voltak, ő meg fiatal. Új-Hollywood egyik emblematikus csúcsteljesítménye ez a mozi, mely egyben Spielberg pályájának is jellemző darabja. Még érdekli a film, mint mese és érdekli a film, mint nyelv. Egész egyszerűen zseniális, ahogyan e filmben is keveri a legkülönfélébb műfajok kliséit, ahogy használja a zenét, ahogyan az egész történet kibontakozik, ahogy megcsinálja a finálét – miközben az egész egy teljes egység. Giccs, persze. Szeretem, sőt, imádom. 10/10 

Életem értelme (One True Thing, 1998) – Mély víz ez a dráma, melyben Meryl Streep egy rákban haldokló anyát alakít, akit lánya (Renée Zellweger) ápol áldozatosan, ígéretes karrierjét feladva. A halál, illetve a reménytelen haldoklás ábrázolása mindig kényes feladat, ez a film sem képes megmaradni mindig azon a vékony mezsgyén, amit a jó ízlés szab – bár Carl Franklin rendező tisztesen próbálkozik, ez tény. Kifejezetten érdekes viszont az, ahogyan az áldozatvállalást, egy más, magasabb, távolibb cél érdekében a céljainkról való lemondást ábrázolja… Streep természetesen kapott egy Oscar-jelölést, de szerintem Zellweger jobban megérdemelte volna, akár a díjat is. 7/10 

Napfivér, holdnővér (Brother Sun, Sister Moon/Fratello sole, sorella luna, 1972) – Franco Zeffirelli, a szentimentális giccs nagymestere e filmmel, assisi Szent Ferenc életét elmesélő filmmel követte el pályájának egyik csúcsát. Ilyen, tényleg megható könnyeket, égnek emelt, rajongó tekinteteket, ennyi árvalányhajas, hófehér gyermeki ártatlanságot addig sem, és azóta sem látni filmvásznon. A pápai fogadás jelenete pedig egyszerre groteszk és grandiózus (a pápát Alec Guiness játssza, aki később Obi van Kenobiként is ikonná tudott válni). Nem csoda, hogy ezt a filmet szerették a hippik, és nem csoda az sem, hogy a mai napig állandó darabja az emelkedettebb, ünnepi hangulatoknak. Ha tényleg ez lenne a hit, és a hit gyakorlásnak a módja, akkor én is hívő keresztény lennék – sajnos, azonban Szent Ferenc sem csinált nyarat. 8/10

Ripacsok (1981) – Fájdalmasan szép, megható történet a rivalizálásról és a barátságról, mely szinte egyenes folytatása a Régi idők focija című korábbi Sándor Pál-mozinak, nem témájában, hanem gondolatában. Egyedül nem megy. Volt egy csapat. 9/10

Miss Arizona (1988) – Színháztörténeti előadás, avagy mi és ki volt a Thália helyén a két világháború mögött. Sajnos, az a személyesség, az a szomorkás báj már nincs benne, mint a korábbi Sándor Pál-filmekben. Tabló, nem dal. MGP, Mastroianni és Schygulla. 7/10