Juliette Binoche kereste meg a később Sils Maria felhői címet kapott film ötletével Olivier Assayast (korábbi filmjeiről itt, itt és itt), a neves francia -édesanyja révén magyar származású- művészfilmest, hogy készítse el a középkorú színésznő önvallomását a színészetről, a szereppel, a szöveggel, az egyre gyarapodó évek okozta nyomokkal, a médiával, valamint a fiatal, a mai médiát készségszinten kezelő riválisokkal való, egyre reménytelenebb küzdelemről. A Binoche alakította filmbeli színésznő, Maria Enders, ma befutott sztárja a filmvilágnak és a nemzetközi színházi életnek, de már eljátszotta szinte az összes nagy szerepet. Még sok évvel ezelőtt, első sikerét Sigrid, a törtető, gátlástalan csábító lány szerepével aratta, aki fondorlatos módon hajszolja öngyilkosságba főnöknőjét, Helenát. Most, hogy a filmbeli -fiktív- színdarab neves -fiktív- szerzője elhunyt, a darabot újra bemutatják, Maria Endersre azonban a vesztes, tragikus sorsú Helena figuráját bízzák, míg Sigridet Hollywood botrányos életű, eddig értéktelen, de rendkívül népszerű vackokban teljesítő üdvöskéjére, Jo-Ann (Chloe Grace Moretz) fogja játszani. Amikor Maria elfogadja a felkérést, már maga is tudja, mekkora terhet vesz magára, ezért a darab írójának svájci villájába költözik asszisztensével (Kirsten Stewart), hogy a világtól elzárt, lélegzetelállító szépségű alpesi táj közepén küzdjön meg a szereppel és önmagával.

Alapvetően kétfenekű a film, hiszen egyrészt a történet középkorú színésznője küzd meg ifjú, feltörekvő pályatársával, miközben a valóságban is egy középkorú, sokszor bizonyított, zseniális színésznőt látunk küzdeni egy fiatalabb, meglehetősen kétes értékű filmecskékben bizonyított, feltörekvő kolléganőjével. Érzékeinket tovább zavarja az a “játék”, mely a cselekményből adódik, ahogyan Maria és asszisztense gyakorolják a darab szövegét, Maria tanulja Helenát, miközben az asszisztens Sigrid szövegét “adja fel” neki. A szöveg azonban szinte minden mondatában Maria valós -tehát a történetbeli- magánéletére reflektál, miközben nem tudunk szabadulni attól a szemmel látható feszültségtől sem, ami Binoche és Stewart között jön létre. Rendkívül izgalmas ez a meccs. Binoche-nál természetesebben mozgó, érző, létező színésznőt nem nagyon mutattak még meg a filmvásznak, ebben a filmben ráadásul kvázi saját magát kell adnia. Egy pillanatig sem merült fel bennem, hogy hibázik, egyszerre önmaga, Juliette Binoche, miközben Maria Enders is. Kristen Stewart viszont eddig éppen nem természetességével hódított. Az Alkonyat-sorozat vámpír/vérfarkasrománcában játszott szerepe inkább a színjátszás megcsúfolásának nevezhető azzal az egyetlen, porcelán arcú, világfájdalmas nézéssel (egyéb jelenései sem győztek meg eddig túlzottan, még az Útonban nyújtott sem!). Itt azonban fel tudott nőni a szerephez, hiszen elhittem neki a asszisztens pörgős, ám zilált érzelmi életű karakterét, miközben a szereptanulás és a Mariával való élet közben képes megvillantania tulajdonképpeni önmagát -a hollywoodi sztárocskát- is. Kemény, kard-ki-kard küzdelmet vív Binoche és Stewart, melynek tétje: ki a jobb, ki a természetesebb színésznő. Azt mondom, hogy Binoche, mert Stewartnál azért érezni, hogy csak játssza, csak mutatja azt, hogy milyen laza, milyen szabad, miközben kőkeményen dolgozik ezen. Binoche viszont él. Azonban tisztelet Stewartnak, hogy felvette a kesztyűt és kiállt küzdeni. Szegény Chloe Grace Moretznek nem jutott tér ebben a csatában, azonban ő is hitelesen hozza a Kristen Stewart-(Selena Gomez, stb.)karaktert.

A film címe amúgy egy ritka, magas hegyek között tapasztalható meteorológiai jelenségre utal, amikor a déli, melegebb tavak felől megindul a pára a hűvösebb észak felé, a völgybe, melyen felhőkígyóként kúszik végig, mintegy körbefonva az égbe szökő hegyek lábait. Maloja kígyójának is hívják a jelenséget, film is készült róla 1924-ben, melynek részletét e film is felhasználja egy fontos jelenetben. A hagyomány szerint, ha Maloja kígyója megjelenik, akkor rossz időre lehet számítani – ez a borongós érzet határozza meg a film hangulatát, de a cselekményét is.

Assayas filmje intellektuális mű, igazi művészfilm (akár azok számára is, akik ezt a kifejezést pejoratív értelemben szokták használni). Az idősödő színésznők igen bonyolult lelki életén túl olyan “belterjes” dolgokról beszél keresetlen őszinteséggel, néhol frivol iróniával, mint például egy adott irodalmi szöveg jelentésének permutációi, annak függvényében, hogy milyen körülmények között, milyen közegben hangzanak el? Mi a szerep és mi a színészet? Mi az őszinteség? Mi a művészi alkotó munka? Mi a média és mit jelent jelen lenni a médiában? Ilyenek…

A Sils Maria felhői rendkívül érdekes film, feltéve, ha érdekel minket az, mi zajlik a színfalak, illetve azon arcok mögött, akiket a vásznon látunk. Asanisimasa: 8/10