Olive Kitteridge (Frances McDormand) szúrós, reszelős modorú, kemény és szigorú asszony, foglalkozására nézve, mintegy ráadásul, matematikatanár a helyi (Main-állambeli) városka általános iskolájában. Semmiképpen nem mondanánk szeretetreméltó egyéniségnek, amire ő is rátesz még néhány lapáttal, amikor például saját gyermeke esküvőjén látványosan unatkozik és nem bírván ki a vacsora idejét, a szertartás közepén mogyorót kezd majszolni… Máskor pedig nemes egyszerűséggel úgy mutatkozik be, hogy “én vagyok a rút és gonosz északi boszorkány”. Férje, Henry Kitteridge (Richard Jenkins) a szöges ellentéte. A tengerparti kisváros köztiszteletben álló gyógyszerésze már szinte cseppfolyósan mézesmázos mindenkivel, maga a megtestesült, két lábon járó bűbáj, aki még véletlenül sem sértene meg bárkit is. Emellett imádja feleségét, aki viszontszereti férjét, persze, a maga, smirgli-finomságú módján – miközben plátói, szinte szűziesen ártatlan szerelmet táplál kollégája, az angoltanár (Peter Mullan) iránt. Az Elizabeth Strout Pulitzer-djías, hasonló című regényéből készült Olive Kitteridge című HBO-gyártotta minisorozat tulajdonképpen a Kitteridge házaspár sírig tartó házasságának történetét meséli el, uszkve 30 évet átölelve, a címszereplő szemszögéből.

A négyrészes (négyszer egyórás) sorozatot Lisa Chodolenko rendezte, akit a nagyszerű és rendkívül fontos A gyerekek jól vannak című film révén már jól ismerhetünk. Ez az általa alkalmazott formátum tökéletesen megfelel egy regény adaptációjához – kellően hosszú és jól tagolt ahhoz, hogy legyen hely és idő a maga teljességében kibontani a történetet, de nem túl hosszú, így nem válik dagályossá, szószaporítóvá, túlmagyarázottá. Az HBO-gyártású tévésorozatokról közismert, hogy rendkívül igényes munkák, szinte kivétel nélkül, semmiképpen nem szólhatók le semmilyen szempontból – nem ócska szappanoperák. Kivitelében, színészi teljesítményekben, hangulatában és képi világában ez a sorozat is ilyen, sőt, az egyik legkülönlegesebb, mely valaha készült e csatornán.

A történet tulajdonképpen szinte enciklopédikus igénnyel tárja fel a szeretet emberek között megnyilvánuló legkülönfélébb megjelenési formáit, a zsörtölődéstől és az “érted haragszom”-tól az együttérzésen, aggodalmon és a gyengédségen át a részvétig, vagy akár a sértődésig, a halálon túl is tartó “örihariig”. A cselekmény olykor meglehetősen meghökkentő területekre kalandozik, főleg, mikor a magány és az ingerszegény életmód okozta depresszióról, az emberi psziché az élet kihívásaira adott rendkívül változatos válaszairól beszél, de mindig hiteles, mind az ábrázolt szituációban, mind a szereplők jellemében, viselkedésében és motivációiban (akár motiválatlanságukban). Az, ahogyan Olive élete és személyisége felfejtődik, nekem a Miért éppen Alaszka? (Northern Exposure) című tévésorozatot idézi fel, annak abszurd poénjaival és furcsa, bohókás, bumfordi, de mindig nagyon szerethető karaktereivel.

Itt Olive érzelmek kifejezésére nehezen képes, szálfaegyenes karaktere viszi a prímet (McDormand lubickol a szerepben), ehhez pazar ellenpont a férj szelíd, mézesmázos kedvessége, valamint a fiú olykor bicskanyitogató szemtelensége. Aztán ott van az idegesítően viháncoló Egérke, a gyógyszertári asszisztens, a mamlasz, vörös, szeplős kifutófiú, akiből később meghökkentően lezser, nagymenő(ző) üzletember lesz, a rettenetesen éneklő bárzongorísta, stb., stb. Bill Murray.

Mindegy, szerettem. Nézzük, ha tudjuk…

Asanisimasa: 9/10