Lelkendeznem kéne, és hát lelkendezem is, csak… Nem felhőtlen az öröm, pedig látszólag minden okom meg lenne rá. Ujj Mészáros Károly és stábja persze, örülhet, koccinthat, akár be is rúghat, tényleg megvan minden oka rá, hiszen a Liza, a rókatündér jó kis film. Megkockáztatom, nem nagyon láttunk még ilyen technikai szempontból igényes kivitelezésű, ritmusában, látványában professzionális magyar filmet, melynek minden másodperce büszkén vállalható bárhol a világon, de természetesen, egyben nézve sincs komoly baja. Tényleg, le a kalappal.

Nyoma sincs a magyar filmektől a szájtáti közönséget elriasztó szociografikus megközelítésnek, holott a történet nagyjából végig egy dohos pesti bérház dohos lakásában játszódik, eltekintve néhány ügyesen fényképezett nevezetességtől, melyek azonban inkább valamiféle fantáziavilág képét sugallják, mint egy decens világváros pompáját. Nyoma sincs annak a sokak szerint (olykor szerintem is) öncélú művészkedésnek, melyek láttán még az esztétika-filmelmélet szakos filmklubosoknak is feláll a szőr a tenyerükön, holott Ujj Mészáros szemmel látható energiákat fektetett abba, hogy első nagyjátékfilmje egyedi, szuverén és különleges alkotás legyen. Egy kitűnő magyar filmet látunk, amely úgy néz ki, mintha… És itt van az a nüansz, ami miatt nem tudok örülni! Persze, Ujj Mészáros okosan már a film bemutatása előtt bevallja, hogy azért nem légből kapottak azok az érzetek, melyekben Jean-Pierre Jenuet Amélie Poulainje mosolyog ránk azzal a csalafinta gombszemeivel. Mondja az alkotó, hogy igen, így van, a Liza, a rókatündér készítése közben valóban sokszor eszükbe jutott Amélie története, de “csakis a történet megformálásának igényessége, az élvezhetőség, a többféle nézőréteget kielégítő történet szempontjából” – és a történet megközelítése, humora, elbeszélőmódja, kicsit a vizualitása és a CGI használata alapján is, teszem hozzá én. Amélie pincérlány valahol egy kis Montmartre-i kávézóban, Liza ápolónő egy házsártos, ám súlyos asztmában szenvedő nő (Molnár Piroska) mellett (akinek gyors eltávozásával meg is örökli annak ócska lakását). Mindketten szerelemre vágynak és nem árulok el titkot, hogy a végére meg is találják. Szól Ujj Mészáros Aki Kaurismakiról is, igen, az ő filmjeinek olykor már bizarrba forduló groteszkje is jelen van Liza történetében, ott van picit Coenék Fargója is, legalábbis morbiditásban. Eszünkbe juthat még Kar Wai Wong is, az ő esős spleenjével és mélabús romantikájával, Wes Anderson a játékosságával, meg még egy csomó más dolog is, de közben egyre jobban kíváncsiak vagyunk arra, kicsoda ez az Ujj Mészáros Károly? Egy magyar Tarantino, aki szerteágazó filmes műveltségéből építi fel -biztos stílusérzékkel- ezt kedves, szerethető, valóságon túli, posztmodern mesevilágot, vagy van neki saját hangja, saját nyelve is? Ha ez a saját hangja, akkor még kicsit áthallásos, bátortalan, kicsit déja vu… Mint amikor valaki azért húz farmert, hogy ezzel lázadjon és kitűnjön a tömegből, aztán kimegy az utcára és látja, hogy mindenki farmerben flangál.

És hát Molnár Piroskát is láttam már beteg, zsémbes öregasszonyként, akinek egyetlen boldogsága az evés, Reviczky Gábort is láttam mocskos szájú, pöffeszkedő “nagy emberként”, Hajdú Steve-et dadogó, elfogódott antihősszerelmesként, Gubik Ágit dévaj, ám számító csábítóként, Kovács Lehelt paragépként, Szabó Győzőt bumfordi bérgyilkosként… Viszont nem láttam még Schmied Zoltánt macsó bájgúnárként, egyszerre önazonosan és önironikusan, Bán Jánost pedig végképp nem szívtipró szerepben. Bede Fazekas Szabolcsot pedig filmben egyáltalán nem láttam még, de főszerepben semmiképpen nem… Balsai Mónit azonban bármikor elnézem, főleg, ha japánul vagy finnül beszél és énekel, mert akkor egyenesen zabálnivaló. Törékeny, ártatlan teremtés, még akkor is, ha történetesen nem az. Ujj Mészáros ügyesen oldja meg azt a magyar komédiákat rendszerint megbuktató, német, francia és olasz eredetű problémát, miszerint a rendezők hagyják a színészeket mindent túljátszani. Ő ezzel szemben kifejezetten visszafogott, blazírt játékot kért színészeitől, amihez például Bede Fazekas kitűnő partnernek bizonyult: tényleg bőven elég ennyit játszani, főleg egy ilyen groteszk karakterhez, melyben az adott szituáció, a környezet és a körülmények adják meg a vastag kontúrokat, amibe a színésznek csak bele kell bújnia.

A történet amúgy romantikus fekete komédia, melyben a címszereplő egy örök lúzer (ha lehet ilyet mondani egy szerencsétlen sorsú leányra), akire ha rámosolyog a szerencse, akkor valaki mindig meghal a környezetében – kivéve az állandóan mellette lévő, de sokáig észrevétlen másik lúzert, mígnem. Liza “rókatündérsége” egy japán meséből jön a történetbe, ezt olvasgatja a lány, amikor szomorú és néha tüzes japán rockandrollokat énekel hozzá Tomy Tani (David Sakurai), a fiú a falon lévő plakátról, aki valójában egy gonosz démon, de psszt! Mindennek van/lesz értelme, bármennyire is értelmetlen zagyvaságnak tűnik.

A történet fontos elemei bizonyos már említett japán, és még nem említett finn vonatkozásuk, melyeket reprezentálandó Tövisházi Ambrus bravúros stílusérzékkel írta és adta elő a remekbe szabott zenéket. A bizarr japán twist-számok és mézédes finn countrymelódiák markáns hangzó körítései ennek a meglepő, mégis ismerős, de azért teljesen szórakoztató történetnek, s még jobban azok lennének, ha kettővel kevesebbszer szólalnának meg.

Panaszra azonban tényleg nincs különösebb ok és drukkolok Lizának, hogy slágerfilm legyen, mert ennek a lehetősége abszolút benne van.

Asanisimasa: 8/10