Ahogy mondani szokás, se kiköpni, se lenyelni nem tudja “a nép” Clint Eastwood 6 Oscar-díjra jelölt háborús életrajzi drámáját, az Amerikai mesterlövészt. Miközben Amerikában (műfajában) jegyeladási rekordokat döntöget a film, a kritikai hangok már megosztottabbak, de a közönség gondolkodó része is megütközik a film néhány jelenetén, illetve annak etikai vonatkozásán. A film valós történetet mesél el, Chris Kyle történetét, aki könyvben írta meg, hogyan vált egy egyszerű texasi parasztgyerekből Legendaként (az ellenfeleknél pedig el Shaitanként, “az Ördögként”) ismert háborús legenda, akinek számlájára 150 áldozatot ír a Pentagon. Igen, hivatásos gyilkos volt Kyle, akinek az volt a dolga, hogy lesből szemmel tartsa a tengerészgyalogosok bevetése idején a terepet és minden gyanús jelre -ha kell, terhes nőre, kisgyerekre- lőjön, így védve meg a katonái életét. E tevékenységét igen hatékonyan tette, minek köszönhetően valódi amerikai hőssé kiáltották ki hazájában – mégis egy pszichésen megbillent amerikai veterán végzett vele, már leszerelése után. Temetése napján csillagsávos lobogókat lengető amerikaiak ezrei kísérték utolsó útjára. Szép sors, filmre kívánkozik…

Az, hogy most akkor jogos-e lelőni egy felénk rohanó, kibiztosított kézigránátot lóbáló 10 éves arab kisfiút, vagy egy gyerekkocsiból AK 47-es géppisztolyt előrántó terhes anyát, vagy sem – meddő vita, adott helyzetben mindenki tudná, mi a teendő. Ha nem tudná, már halott lenne. Hogy mi az a szituáció, melyben egyáltalán felém rohan nyilvánvaló ölési szándékkal egy burnuszos kiscsávó, hogy egyáltalán, hogyan kerülhet éles kézigránát egy gyerek kezébe, hogy egy anya, leendő gyermekével a hasában felrobbantja magát egy tömött áruházban; az más kérdés, a mai kor egyik legfontosabb kérdése. De nem ennek a filmnek és nem Chris Kyle élettörténetének kérdése. A Legenda történetének megfilmesítésére még mindig Clint Eastwood volt a legjobb választás, képzeljük csak el, mint művelt volna ezzel egy Michael Bay…

Persze, az öreg barázdált arcú, köztudomásúlag republikánus filmes legenda sem ment a szomszédba némi pátoszért, a fináléban adta is, ahogy a csövön kifér, de végül is visszafogottan mesélte el Kyle sztoriját. Az “inkriminált” gyerek-, és anyagyilkosságot persze, nem hagyja ki, sőt, azzal indítja a filmet, de aztán ezt inkább arra használja, hogy Kyle emberi arcát domborítsa ki vele (melynek eredménye a film közepén egy másik, kissé már giccses kisgyerekes-RPG-s jelenet, mely viszont már túlzott, idealizált tulajdonságokkal ruházza fel a címszereplőt). Sajnos, Kyle jellemfejlődése nem igazán rajzolódik ki a filmben, hiszen a kemény, hazafias, hívő, republikánus családban felnőtt vidéki suttyóból különösebb átmenet nélkül lesz egy nem igazán ügyes, ráadásul túlkoros önkéntes, majd újabb ugrással mesteri mesterlövész, a “Legenda”, hogy aztán egy emberi roncsként térjen haza, ahol először a családja idegeire megy, majd egy újabb éles snittel, mintaszerű családapaként érjen fatális véget az élete… Bradley Cooper, Kyle megformálója valamit megérezhetett ebből az erősen szakadozott ívű életpályából, hiszen ugyanazzal az arccal játssza végig a címszereplő egész életét – így biztosan eltalálja a karaktert, bármi is történjen vele.

Értem, illetve, érteni vélem azt is, amit Eastwood láthat Kyle figurájában: az igazi amerikai hős toposzát, a szálfaegyenes tartású magányos cowboyét, aki meg tud felelni az őt érő kihívásoknak és kemény munkával teljesíti azt. Hisz Istenben (a maga módján), szereti hazáját és megvédi a gyengéket akár élete árán is. Nincsenek erkölcsi aggályai is ez ügyben, ő a Gonosz ellen harcol, a Gonosz pedig az, aki ellene és a népe ellen tör. Még passzol is ez a karakter Eastwood pályájának első feléhez, ahol Piszkos Harry, vagy a spagettiwesternek Jó cowboya is ilyen kíméletlen, de valahol mégis igazságos gyilkos volt, mint Chris Kyle. Ezt a figurát viszont már ismerjük, és ehhez nem is adódik hozzá semmi olyan, amit eddig ne tudnánk róla… Még egy igazi, amerikai hős, oké, lapozzunk. Clint bácsi idősebb kori, cizelláltabb jellemű, olykor kétkedő, bizonyos dolgokban korábbi elveit akár fel is adó -számomra jóval izgalmasabb- figurái viszont ezúttal a háttérbe szorultak.

Minden idők legsikeresebb háborús drámájaként, ahogy a szalagcímek hirdetik, még ennyire sem állja meg a helyét az Amerikai mesterlövész. Az embert próbáló kiképzés képei klisék, a harci jelenetek szintén közhely, ahogy a mesterlövészet feszült izgalma és a mutatóujj játéka a ravaszon is. Az akciójelenetek kevéssé látványosak, ennél még egy közepes számítógépes játék is többet nyújt. A háború lényegéről is beszélt már Eastwood korábban, A dicsőség zászlaja illetve a Levelek Iwo Jimáról azonban lényegesen komplexebb, mélyebb művek voltak, melyek sokkal közelebb segítették a nézőt a katona és a háború pszichológiájának megértésében, mint ez a számomra kissé összeférceltnek, összecsapottnak, felületesnek tűnő “nagy siker”.

Tökéletesen alkalmas film ez viszont a tömegek provokálására, felismerhető, beazonosítható ellenségkép sulykolására, primér, zsigeri érzelmek kiváltására, háborús propagandára. Példát azonban nem mutat, Kyle karakterében számomra legalábbis semmi rokonszenves nincs. A miérteket, a hogyanokat és egyéb lényeges kérdéseket pedig megválaszolatlanul hagyja.

Asanisimasa: 5/10