Majd’ két évig pihentette dobozban első, egész estés nagyjátékfilmjét az eddig főként karakterszínészként ismert és méltán népszerű William H. Macy, miután tavaly végre bemutatta a Sundance fesztiválon. Pedig nincs mit szégyellni a Sodródva című mozin, mert egy igen becsületes, férfiasan érzelmes történet tisztességesen elmesélve. Kasszát persze, nem fog robbantani, a tömeg nem az ilyen egyszerű, igaz történetekre vevő, azonban ahol a többi független film megtalálja közönségét, ott erre is lesz vevő, abban biztos vagyok. (Nálunk például a Cinemax csatorna szokta vetíteni.)

A film nyitójelenetében egy fiatal, szimpatikus srácot látunk, aki egyedül ül szobájában, gitárral a kezében és számítógépre énekeli saját szomorkás, melankolikus (enyhén Nick Drake-es) dalát, mely -ha jól értettem- úgy kezdődik: I’m an asshole. Én egy seggfej vagyok. A dicséretes önkritikáról árulkodó dal a későbbiekben magyarázatot is nyer egy tragikus fordulatban, de nem lövöm le a poént. Az egyetem könyvtárában történt lövöldözés áldozatai között van ő is, megesik az ilyesmi, látjuk a híradóban. A srác családja ekkor már kettészakadt, anyja egy új kapcsolatba menekült, sikeres reklámszakemberként dolgozó apját (Billy Crudup) viszont teljesen padlóra küldi fia felfoghatatlan halála. Munkáját feladja és egy vitorláshajón tölti idejét, elsősorban masszív piálással. Egy nap, fia hagyatékai között egy dobozt talál, benne a fiú dalaival, dalszövegeivel és ahogyan belemélyed azok világába, egyre inkább tudatosodik benne fia tündöklő, ám hamvába holt tehetsége. Gitárt ragad és megpróbálja lepötyögni a dalokat, melyek hamar a sajátjaivá válnak és nemsokára már törzskocsmája színpadán szólalnak meg az apa előadásában. A különös hangulatú dalokra felfigyel a kocsmában dalok és zenekar nélkül lézengő, néhai fiával egyidős srác (Anton Yelchin), aki addig nyüstöli az eredetileg csak egy fellépésre vállalkozó férfit, hogy közös zenekar alakításába fognak…

Ennyiből is látszik, hogy egy furcsa apa-fiú történetet mesél el a filmben magának kedves mellékszerepet (ő a kocsmáros, akinél az apa fellép fia dalaival) is osztó Macy, amit gond nélkül kombinál a klasszikus zenekar-karrier filmek kliséivel, mígnem… Nem bonyolítja túl a narratívát, simán, egyenesen, pacekba’ küldi a sztorit, amit egészen kellemes, hallgatható soundtrack támogat stabilan (akkora mértékben, hogy simán jár a filmre a ‘zenés’ jelző). A sztori természetesen az apa figurájára és jellemének hullámvasútszerű alakulására koncentrál. Crudup kevés eszközzel, de hitelesen kelti életre a karaktert, azt is simán elhisszük neki, hogy ő maga énekli és játssza is a dalokat (némelyikkel valóban így is van). A problémákkal való szembenézés helyett a magányos italozásba menekülő középkorú férfi motívumának közhelyességétől ugyan sírva fakadok, de tudom azt is, hogy ez a valóságban is igen sokszor van így. Ismerek például kétdiplomás ötvenes férfit, aki majdnem éhen halt felesége tragikus halála után, mert képtelen volt magának kaját csinálni és akár hetekig is ugyanabban a ruhában járt, mert a mosógépet sem tudta bekapcsolni… Macy és Crudup azonban az őszinteség erejével feledtetni tudja a közhelyesség látszatát, így a film és a történet, az igen hatásos végkifejlettel együtt is igaz. A rock pedig never die.

Asanisimasa: 7/10