Egyszer régen láttam egy finn drámát, aminek az volt a címe, ha jól emlékszem, hogy ‘Bűnről dalol a föld’. Sokat mond a filmről, hogy nem nagyon emlékszem többre, minthogy kb. ketten néztük az 500 fős teremben és hogy nem nagyon történt benne semmi, azon kívül, hogy a sárban tapicskoló, hideg finn nyárban egy tanyán Mikka szólongatta Marijkát, vagy fordítva. Nyilván volt benne bűn is, meg tán bűnhődés is, de valahogy nem került bele a feledhetetlen filmek közé. A színészként meglehetősen elismert, ausztrál Russell Crowe rendezését, az Akihez beszél a földöt is gyorsan el fogjuk feledni, ugyanis itt bár meglehetősen kacskaringósan kanyarog a cselekmény keresztül a földgolyón, igazából nem jut(unk általa) sehová…

A nyitó képeken szemlátomást törökök háborúznak Gallipolinál, majd Russell Crowe (merthogy ő a főszereplő is) rögtön az elején ásni kezd a bazi nagy lyukat, és már ekkor elkezdünk röhögni, hogy na, most akkor ő tényleg a Földön keresztül fúrva jut el a véres csatába, ahol ausztrál katonák ezrei haltak értelmetlen, ám hősi halált. Erről szerencsére nincsen szó, hiszen a Crowe alakította figura egyszerű ausztrál farmer, aki kútásó (vagy vízkereső – water diviner), azonban a bujkáló röhögés sajnos a film végéig ott marad, mert Crowe rendezése, hogy is mondjam csak, nem mondható túlzottan intellektuálisnak. Érzelmekben viszont nem lesz hiány, mert Crowe rendező bőven alkalmat Crowe színésznek, hogy dúlt tekintettel masírozzon végig a történeten, Ausztráliából Törökországba. A dúlás célja komor, hiszen miután a farmer felesége öngyilkos lesz, a farmer elindul megkeresni a Gallipolinál elesett három fiát, hogy amolyan Saulként hazavigye és tisztességben anyjuk mellé temesse őket.

Miután azonban a farmer megérkezik Törökországba, szembetalálja magát a brit hadsereg tufa bürokráciájával, Musztafa Kemál Atatürk épülgető földalatti forradalmával, valamint egy szexi fogadósnővel, aki mellesleg szintén hadiözvegy (Olga Kurylenko), és a történet cselekménye immár követhetetlenül lebeg el a vízipipák füstjének gomolygásával a forró kis-ázsiai atmoszférába. Van még bájos kisgyerek is a történetben, nyilván a biztonságosság kedvéért…

Ez tehát a film legnagyobb baja, hogy minden különösebb gátlás nélkül úszik át egy fájdalmas családi tragédiából romantikus kalandfilmbe, majd onnan történelmi drámába, majd vissza a családi tragédiába, aztán snitt vissza a romantikus kalandba… úgy, hogy néha az egész egy fikciós isztambuli útifilmnek tűnik, az Ezeregyéjszaka meséinek modorában előadva. Hát, elég eszement műfaji szörf ez a film, és nem is áll össze szerves egésszé. Néha úgy érzem, hogy maga Erdogan elnök személyes ügye, hogy ennek az Oscar-díjas, világhírű színésznek oldalán szerezzen némi népszerűséget azok között, akik éppen nem szeretik őt (és viktoriánus diktatúráját), ugyanis a török vonal elég vastagon tematizálja a filmet – és az jó is, ahogyan a másik török főszereplő, Hasszán örgy. (Yilmaz Erdoğan) jelleme változik, sajnos azonban mindennek a filmhez nincsen semmi köze.

Amolyan vasárnap délutáni mesefilmnek, persze, nyilván elmegy az Akihez beszél a föld története, hiszen külcsínét tekintve szép színes, látványos, részleteiben szépen kivitelezett, profi munka, ha nem figyelünk nagyon oda, tán észre sem vesszük, hogy mindjárt összedől…

Asanisimasa: 5/10