Fűben, fában van az orvosság! – kiáltotta a Tenkes kapitánya, amikor a vándor javasember gúnyáját magára öltve próbálta lépre csalni az éppen hexenschuss-húzta derekú, báró Éberstein Egbert császári ezredest gyerekkorom egyik kedvenc tévésorozatában. Fogalmam sem volt róla, hogy ez gyakorlatilag ugyanazt az animista spiritualitást jelenti, amit mondjuk a Nagy Indiánkönyvben, vagy Winnetou történeteiben olvastam ugyanakkor az észak-amerikai indiánok természetet illető vallásos tiszteletéről. Fogalmam sem volt arról, hogy a természettel, a természetben való együttélés harmóniája valahol minden egyes kultúra fundamentumában ott van, sőt, akár még jelen is van, civilizáltságának fokától függően. Minél civilizáltabb egy adott társadalom, annál kevésbé.

Nyilván gondolhatjuk a kolumbiai Ciro Guerra (Oscar-díjra is nevezett) pszichedelikus kalandfilmjéről, A kígyó öleléséről, hogy egy újabb zöld propagandafilmmel van dolgunk, de ez esetben tévedünk (nem mintha különösebb baj lenne bármilyen természet, a Föld értékeinek megóvására a figyelmet felhívó filmmel és minden más propagandával). Guerra e filmmel nagyjából arra vállalkozott, amire évtizedekkel korábban Kuroszava Akira a Derszu Uzalával: megragadni még a természettel szoros harmóniában élő ember lelkét, gondolkodását, gondolatvilágát. Természetesen a színhely nem Szibéria, hanem a sokkal közelebbi, ám semmivel nem titokzatosabb Amazónia, s benne az ismeretlen, civilizációt messzire kerülő, vagy éppen annak csapdájában lassan kimúló, dzsungellakó indiántörzsek, megannyi egymástól is sokban különböző kultúra, hiedelemvilág. A cselekmény tetszeni fog a spiritualitást a pszichedélia útján megfogni próbáló újhippiknek, ugyanis Guerra a sztorit több Amazóniát gyógyító/bódító hatású csodanövény-világa iránt erősen érdeklődő nyugati tudósok útibeszámolói alapján írta meg. Legendák szólnak a legkülönfélébb hallucinogén hatású növényi alapú csodaszerekről, melyekhez képest a kokain alapanyagát képező kokalevél legfeljebb amolyan ropinak számít. A caapi, a yakruna, a virola, a mambe és a többi hasonló szerek a helyi törzsi sámánok szent készítményei voltak, melynek alkotóanyagait, és azok lelőhelyeit jobbára szent titokként kezelték, hatásukat viszont a teremtő hatalommal való tökéletes egyesülésnek élték meg. Emellett természetesen gyógyítottak velük hasfájást, torokkaparást, szürkehályogot és tán még bokaficamot is, hatásosan. Guerra az ezek után való kutatást a cselekmény fő szervezőerejévé, az ezeknek tulajdonított, rendkívül összetett hatást pedig a film tanulságává tette meg.

A történet két, azonos irányú és útvonalú utazás a dzsungel belsejébe. Egyiket bizonyos Theodor Koch-Grunberg nevű holland, a másikat évtizedekkel később egy Richard Evans Schultes nevű német tudós tette meg egy bizonyos yakruna nevű növény nyomában; mindkettejük vezetője a ‘világ mozgatójának’ is nevezett indián sámán, Karamakate volt. A növényről érdemes még azt is tudni, hogy kizárólag a kaucsukfa gyökerén élősködik, és ahol megtalálható, ott a kaucsukfa rendkívüli tisztaságú nyersgumit ad. A kaucsuk iránti vágy a dzsungelben “civilizációs ártalom”, minek köszönhetően indiántörzsek pusztultak ki a gátlástalan kaucsukültetvényesek brutalitásának köszönhetően – és ekkor még szó sem volt az ipari méretű fakivágásról, amely ennek a pusztításának a sokezerszeresét fogja jelenteni, jelenti napjainkban.

Guerra tehát alapvetően fehér szemléletmóddal közelít a természetközeli indiánok által lakott dzsungelhez, ám Karamakate végül megismerteti a fehéreket annak hatalmával, de megmenteni már nem tudja tőlük. Tőlünk. A fehér kígyó ölelése lassan megfojtja a Szent Dzsungelt, és benne lakóit, az indiánokat, közeledjen akármilyen módszerrel: a saját, de már elvesztett, keresztény spiritualitásával, fegyveres, kizsákmányolni vágyó erőszakkal vagy csupán tudományos, baráti kíváncsisággal.

A grafitszínű fekete-fehérben komponált film sokszor juttatja eszünkbe Coppola Apokalipszis, mostjának végtelen dzsungelbeli csónakútját, vaskos, de jobbára azonos értelmű párhuzamként. Egyszer vált a kép színesre, amikor az ayahuasca hatni kezd – sajnos, egy “civilizált”, filmklubokba szocializálódott, európai filmrajongó számára ez a színdramaturgia kissé közhelyesnek hat, de ezúttal legyünk belátóak. Jobb, stílusosabb ez, amit itt látunk, mintha a milliomodik féregnyúlványszerű örvénylést látnánk a masszív betépés vizualizációjaként.

Asanisimasa: 8/10