Az átkelés madarai (Pájaros de verano / Birds of Passage, 2018)

A kolumbiai Ciro Guerrát immár nyugodtan kezelhetjük önálló, markáns jegyekkel bíró, saját stílust képviselő filmesnek, ami így önmagában is nagy szó a mai, kaotikus és féktelenül burjánzó moziverzumban, de főleg az a jobbára csak végtelen és borzalmas szappanoperáiról ismert dél-amerikai mozgóképgyártásban. Guerra egyszerre kultúrantropológus és zsánerfilmes. Már A kígyó ölelése sem véletlenül kapott Oscar-jelölést: egyszerre avatta be a fogalmatlan nézőt egy amazonasi indiántörzs pszichedelikus hiedelemvilágába, mesélt mesét élvezetesen és hirdetett propagandát a környezet -jelesül az amazonasi esőerdők- megmentése céljából. Új filmjében, Az átkelés madaraiban ismét indián környezetbe kalauzolja el a nézőt.

Az öt énekre tagolt, erősen balladai hangvételű történet a wayuu indiánok között történt meg 1968 és 1980 között. A wayuu-k békésen éldegéltek az elmúlt tizenvalahány ezer évben, valahol a Karib-tenger partján, a mai venezuelai-kolumbiai határon fekvő Guajira-félszigeten, saját nyelvükön beszéltek egymással, saját, igen összetett hiedelemvilágukban magyarázták meg maguknak az összes történést, amit az őket körülvevő külvilág szembesített őket ezen idő alatt. Túléltek eddig mindent, természeti katasztrófákat, spanyol hódítókat, részeg angol kereskedőket, a végzetüket azonban néhány békés, bohókás, hosszú hajú amerikai hippi okozta, akik egészen ideáig csavarogtak el a napi betevő marihuánáért. A wayuu-k ugyanis nem használták a marihuánát, ismerték ugyan, de számukra fontosabb volt a kávé, aminek termesztése volt az ősi tevékenységük, az állattartás mellett, és még fontosabb volt a szesz, “a likőr”, amit viszont szívesen nyakaltak. Mivel azonban a gringóknak fű kellett, hát adtak nekik füvet, jót, erőset, amitől ketté is állt a fülük. Így azok holnap már többet kértek, majd még többet és még többet, minek következtében a wayuu-k teljesen átálltak a marihuánatermesztésre és szépen meg is szedték magukat. A hajdani szegény kávéfarmerek és kecskepásztorok néhány év alatt milliomos, nagy hatalmú, automata fegyverekkel felszerelt drogbárókká váltak, lassan elfelejtették identitásukat jelentő hagyományaikat és a köztük lévő viszont az erőszak, az önzés, az irigység és a kapzsiság váltotta fel. A film cselekménye a fiatal, ám szegény Rapayet történetét követi nyomon, aki saját nősüléséhez előteremtendő hozományt, idegen ötletre, marihuánabizniszből teremti elő, nem is sejtve, hogy ezzel saját, és családja, de tulajdonképpen egész törzse sorsát pecsételi meg.

Guerra a tőle immár megszokott kultúrantropológiai, néprajzi ismeretterjesztést ezúttal egy virtigli maffia-történettel vegyíti össze, mondhatom, görcsmentesen. Egy indián Keresztapa-történetet látunk, azonban olyan hiteles körítésben és környezetben, amit eddig szerintem még filmvásznon sosem. A film újfent elképesztően gyönyörű. Ezúttal azonban Guerra nem élt már (vissza) a hatásos, de azért meglehetősen egyfenekű fekete-fehér/színes színdramaturgiával, ez a történet mentes mindentől. A perfekt módon komponált képek egyedüli funkciója itt a történet bemutatása. Ettől függetlenül lélegzetelállító tájakat, színeket és fényeket láthatunk. De láthatunk igazi, hiteles, eredeti wayuu-kat is, hiszen a történetet szinte kivétel nélkül wayuu-törzsbeliek alakítják, túlnyomó részben saját nyelvükön (a filmet csakis magyar felirattal szabad nézni/vetíteni!). Azt ugyan nem tudom, hogy a klasszikus pilóta Ray Ban napszemüveg mennyire képezi részét a wayuu viseletnek, mindenesetre a férfiak jelentős része előszeretettel viseli, hihetetlenül viccesen néz ki a szalmakalaphoz, rendes, nyugati mintájú inghez, a színes indián nyakékhez és a bojtos, rojtos szoknyaszerűséghez, ami viszont nyilván tök autentik. De hol jövök én ahhoz, hogy kioktassam indián népviseletből az onnan érkező filmest?!

Elegánsan ívelünk át a cselekmény 12 évnyi időtartamán, mintegy két óra alatt. Az öt énekbe szerkesztett sztori azonban minden jelentős momentumot megemlít, de semmit nem beszél túl. Világosan értjük, mi miért történik ebben a számunkra tökéletesen furcsa, idegen kultúrában, miközben megmarad az egésznek az egzotikus “bája” és el sem alszunk közben. Igazi, nagy ballada ez a film. Egyszerre egyedi és általános, eszköztelen és gazdag, költői és naturalisztikus, kendőzetlen és szemérmes. Igazi és nagyszerű. 9/10

Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.