Egy dolgot nálam bizonyosan elért Dennis Kelly, mégpedig azt, hogy már nem ‘I killed Laura Palmer.’, hanem ‘Where is Jessica Hyde?’ feliratú pólót szeretnék (ami persze egyáltalán nem elérhetetlen vágyálom, hanem olyan nem fontos fontosság, ami mindig csupán vágy marad, mert ha beteljesülne, akkor már nem is számítana). Az íróként, műfordítóként (pl. fordított angolra Kárpáti Péter-darabot is) és színpadi szerzőként sem jelentéktelen Kelly mindössze két évadot megélt, átélt és ennyivel tulajdonképpen be is fejezett (!) Utópia című minisorozata ennél természetesen jóval jelentékenyebb esemény, egy mind látványvilágában, mind hangzásában, mind tartalmában és üzenetében alaposan végiggondolt, igen nyugtalanító jelenségeket összekapcsoló, megfogalmazó és ezekkel kifejezetten provokáló, egyszerre sötét, borongós és szinte csúfondárosan frivol, bizarr, szinte morbid humorú, utópikus mű.

Az Utópia pontosan illeszkedik abba a Morus Tamástól Swift Gulliver-történetein át Orwell és Huxley “szép, új világain” keresztül Terry Gilliam brazilos, 12 majmos rémálmaiig, illetve, hogy műfajban maradjunk, a kortárs Fekete tükör (Black Mirror) című sorozatig tartó, brit-domináns sorba, melynek jeles stációi a mindenkori világ reális, de a jövőt illetően túl nagy optimizmusra egyáltalán nem okot adó folyamatain próbál fogást találni. Kelly is talált fogást, mégpedig a különféle összeesküvés-elmélet tárgyú oldalakon mindig előkelő helyezést elérő gyógyszerkonszerneknek tulajdonított, bűnös, ám haszonelvű machinációkat egyfajta apokaliptikus, globális reboot őrült (?) tervével kombináló történetben, mely bár ijesztően valóságos, ijesztően sok ponton kapcsolódik a hírekből hallott történésekhez, mégis a film szórakoztató és izgalmas.

Természetesen, nem egy cizellált filozófiai alaposságú eposzról, művészi értekezésről van szó, hanem alapvetően egy pop-kulturális termékről, a jelzett nívó ebben a viszonyrendszerben értendő. Ennek megfelelően, hol halványabb, hol erősebb allúziókat érzünk más, hasonló műfajú “termékekkel” kapcsolatosan. Nekem sokszor eszembe jutott például a méltatlan véget ért Hősök/Heroes című széria is, hiszen itt is a cselekmény egyik fő szervezőeleme egy képregény, melynek komoly hatása van a valóságra, ám itt a szereplőknek nincsenek szuperképességeik. A rám igen nagy hatást gyakorló zenei környezet (Juan Cristobal Tapia de Veer briliáns munkája), valamint a titokzatos összeesküvés-szál miatt a szintén dicstelenül abbamaradt Lost, az egész koncepció, a filozófiai átgondoltság, a bizarr humorú szemlélet és a következetes művészi igényesség miatt Lynch Twin Peaks-e is állandóan ott zizegett hátul, a kisagyamban. Ezek (és egyebek) azonban csak valami halvány asszociációként jelentek meg, semmiképpen nem nyúlásként, lopásként, netán utánérzésként. Az Utopia eredeti, szuverén ötlet, műalkotás és tévésorozat, mely elsősorban azokhoz szól, akik a sorozat indulása idején (2013-ban) kulmináló H1N1 influenzavírus és mutációi által keltett, világméretű hisztériát (és ennél szerencsére lényegesen jelentéktelenebbnek bizonyult járványt) egyes globális gyógyszergyárak, valamint a velük szorosan együttműködő, kormányzati, illetve politikai erők machinációinak, esetleg valami elbaltázott titkos fegyverkísérleteknek köszönhetjük.

Vagy éppen azokhoz, akik nem tudják, mi folyik a világban… Kelly aztán ezt az első blikkre kissé közhelyes, mondhatni “bulváros” ötletet eredeti fordulatokkal, furcsa, zakkant karakterekkel fűszerezi, nem fél csúnya szavakat használni és olykor szó szerinti értelemben vett vérbő thrillerelemeket is felhasználni. Fontos tényező továbbá a látványvilág, mely egy erősen túlszínezett, látványosan műanyag, rikító, csiricsáré világot mutat, melyben kényelmetlenül feszengenek az emberek, unatkoznak munkahelyükön, kényszeredetten erőltetik magukra otthon, a családban azt a képet, amit a hagyományokban gazdag angol társadalmi konvenció sarkosan megszab. Ebben a világban csak azok tudnak gond nélkül élni, akik híján vannak a gátlásoknak és/vagy pszicho- és szociopaták. Vagy messiástudatúak, de ezek tulajdonképpen beleillenek az utóbbi kategóriába. A már említett fő motívum -a képregény- alkotója paranoid skizofrén, aki az ebből fakadó/ebben elrejtettnek hitt tudást “az emberiség javára” fel akarja használni, súlyos pszichopata. Akik felismerik tettének veszélyét, szintén azok, s akik segítik őt, szintén. Mindenki más tétován toporog a Taigetosz szélén. Szép, új világ ez, ami van.

Tehát, where is Jessica Hyde?

Asanisimasa: 8/10 (Mert a második évadot a fentiek ellenére, kissé összecsapottnak érzem. Mintha lenne a dologban még egy évad, amire azonban a producerek már nem adtak lehetőséget…)