Danny Collins nem valós személy, ám Al Pacino gond nélkül elhiteti velünk, hogy egy általunk éppen nem ismert, ám igenis valódi, hús-vér világsztárról van szó… Sőt, még azt is képes elhitetni, hogy a maga alig több mint másfél méteres termetével, hasig kigombolt ingével, a nyakában lógó – természetesen a napi kokainadagját rejtő- gigantikus kereszttel és ráncokkal szabdalt arca felett ülő olajos tekintetével, így hetven körül is döglenek utána a csajok. Al bácsi kiba**ott nagy színész, bár ezzel nem mondok nagy újságot.

Pacino valójában már régen túl van azon, amit jószerivel színészetnek szoktunk nevezni. Ő maga már jelenség, toposz, intézmény és önmaga ikonja, s osszanak rá bármilyen szerepet, ő már mindig alpacsínó marad. Ezt várjuk tőle, mint ahogy az ezúttal alakított öregedő rocksztártól is a negyven évvel ezelőtti slágereit várja a közönsége. Nem is írt e Danny Collins új számot már évtizedek óta, mint ahogy Al Pacino sem lepte meg rajongóit valami igazán eredeti, új színeket felvillantó alakítással. Hogy mégse pöcköljük le az öreget unottan a színről, azért tudnunk kell azt is, hogy kb. 1971-től a kilencvenes évekig gyakorlatilag az összes lehetséges színt megmutatta már a nézőknek, ami egy férfiszínész palettájára egyáltalán felférhet. Al bácsi teszi a dolgát azóta is, és túlzás nélkül kijelenthető az is, hogy ha másért nem, egy film már azért is nézhető, ha Al Pacino elnyom benne egyet a szokásos, nagyívű szpícseiből…

Danny Collins története ráadásul ezen felül is szerethető, kedves film, még úgy is, hogy ezúttal az elvárt nagy Pacino-monológ tulajdonképpen elmarad (láthatjuk/hallhatjuk viszont az öreget énekelni, ami szintén nem kis szám). Ettől persze még alapvetően színész-film Dan Fogelman rendezői bemutatkozása, melyben Pacino -léha, öregedő, politoxikomán rocksztárként- tesz reménytelen kísérletet az ún. normális életre. Megkeresi hajdan egy részeg partin megesett kalandjából származó fiát, aki persze mereven elutasítja sosem látott apját, és inkább éli kétkezi munkából szerzett kis keresetéből életét szerető feleségével, valamint kissé szeleburdi – sőt, hiperaktív- lányával. Ezúttal azonban a fásult, depressziós rocksztár talán komolyan gondolja, és pénzt, energiát nem kímélve, mindent megtesz eddig elhanyagolt családjáért, és tulajdonképpen önmagáért.

Fogelman rendezését dicséri, hogy Danny Collins boldogságos megjavulása nem süllyed bele a hollywoodi típusdramaturgia szentimentalizmusába, s a történet egy finom, de mégis faramuci csavarral egyszerre marad szárazan reális, mégis pozitív kicsengésű, érzelmes embermese. Pedig még a halál is szélesen meglengeti felette kaszáját…

A történet tulajdonképpeni apropója valós történet, egy Steve Tilston nevű folkzenésznek tényleg válaszolt egy kvázi rajongói levelére az akkor már legenda John Lennon, ám e válaszlevelet az akkor még ismeretlen zenész akkori menedzsere inkább eladta egy gyűjtőnek. Tilston végül -már befutott zenészként- 34 év késéssel kapta meg a John + Yoko aláírással szignózott levelet, melyben John barátságáról biztosította őt. Nem is e levél mai pénzbeni értéke a fontos ebben a történetben, hanem a benne rejlő elszalasztott lehetőség, hiszen melyik feltörekvő zenész ne fogadta volna kitörő örömmel a legendás John Lennon barátságos hangú, beszélgetésre, együttgondolkodásra invitáló levelét? Éppen ilyen elszalasztott lehetőség a motivációja Danny Collins megjavulásának és családegyesítési kísérletének is.

Pacino természetesen lazán hozza a címszereplő link karaktert, egyszerre simlis narkós, fásult, kiégett művész, de ugyanekkor egy végtelenül szerethető, csupaszív fazon. Fogelman is valóban tudhat valamit, hiszen egyáltalán nem megszokott, hogy egy debütáló filmrendező ilyen szereposztással dolgozhasson. Christopher Plummer, Annette Bening vagy Jennifer Garner akár külön-külön is húzónevek lehetnek bármelyik elsőfilmes bemutatkozásnál, készüljön az akár bel-Beverly Hills legbelső dombjának csücskén csücsülő villa úszómedencéjének partján is. Asanisimasa: 8/10