Én konkrétan belebicikliztem ebbe a filmbe, bár még abban a stádiumában, amikor még nem volt film, csupán néhány jelenet, egy éppen elindult produkció. Hasítok felfelé a Szabadság-hídra a Kálvin-tér felől, masszív zöld hullám, sűrű csengetés, gyalogosok okosan félre, ám egyszer csak ott áll velem szemben Kern András, igen gyűrötten, igen használtas szürke ingben, nadrágban, arcán mérhetetlen undor és nem szól, csak gondolom, gondolja: Ezt a marhát (mármint engem) ki engedte szabadon? Nem mindennap áll elém a népszerű színész, ezért fékeztem egy sivítósat és akkor látom, kamera, egy-két lámpa, azok a fekete, csatos ládák, kábelek, néhány ember. Kicsi stáb, filmet forgatnak, de se zárás, se semmi… Nyilván valami vizsgafilm, gondoltam, széles mosoly, határozott elnézéskérés, és tovább az utamra. Aztán most látom, hogy nem annyira “valami vizsgafilm” ez, hanem egy komoly nagyjátékfilm, Kern rendezése, 17 év után először. Most vagy nem forgott a kamera, vagy csak kivágtak, de nem láttam magam viszont a vásznon.

A jelenetet viszont felismertem a Gondolj rámban, és csak azért említettem meg, mert valahogy belepasszoltam volna a filmbe. Természetesen, nem szereplőként, hanem háttérként, hiszen a sztori olyan ismerős, igazi, mintha a szomszéd mesélné el. Csak jobban, hiszen azért Vámos Miklós jó író, jó történetmesélő, és Kern, a rendező ezen már nem igazán tud rontani. Sőt, kifejezetten jól meséli el a halálos betegséggel megkísértett menő sebész, dr. Borlai (Kern András) fordított bakancslista-sztoriját. A jól élő, nőkkel szolid kapcsolatokat előszeretettel építgető doki, miután megkapja a hírt, hogy gyógyíthatatlan rákos, elkezd felégetni maga körül mindent, szakít mindennel és mindenkivel. Feleséggel, barátokkal, anyukával, munkatársakkal, mindenkivel. Inni kezd, miközben már régen nem iszik, dohányozni, pedig a rák a tüdejét támadta meg, szembehajt a forgalommal, egyszóval, mindent elkövet, hogy minél hamarabb rövidre zárja a történetét. Lassan a környezete is kezdi elfogadni a megváltozott Borlai doktort, mikor egy újabb hír jön, egy még váratlanabb…

Talán látszik ennyiből is, hogy a történet nem éppen a társadalmi igazságszolgáltatás, a ködszurkálás frontján mozog, ennek ellenére, mégis igen emberinek és igazinak gondolom Borlai sztoriját és a filmet őszintének. Az, hogy Kern ilyen szemmel látható nyíltsággal tudott e témához nyúlni, abban nyilván része van annak, hogy ő maga is átesett egy igen súlyos betegségen, így bőven tudott saját magából is építkezni, és ezt a személyességet érezni az egész filmből. De nem is trendi mozi ez, amolyan régimódi, barátságos “marháskodás” Újlipóciából. Kern, Vámos, s mellettük a fél Vígszínház: tiszta Pozsonyi Piknik. A kissé szomorkás, melankolikus, de mégis pozitív kicsengésű sztori nagyban épít Presser zenéjére. A film cím nem véletlenül idézi az LGT hajdani slágerét, Presser Gábor a zeneszerzője ennek a mozinak és számos LGT-dal meg is szólal a cselekmény folyamán, nagyban meghatározva a történet hangulatát, édesbús, összebújós melankóliáját, magányos szomorúságát, de az alapvetően pozitív végkicsengést is.

Kern, persze, még mindig rettenetes színész. Egyetlenegy karaktert tud játszani, azt a kissé gyűrött, kissé neurotikus, igencsak szabad szájú, echte pesti figurát, aki mindig nagymenőnek szeretné magát láttatni, pedig csak egy teljesen átlagos kisember, egy mai slemil, Woody Allen magyar hangján. Ám ezt senki más nem tudja nála jobban. Ez a kisember a Kern. Itt is őt látjuk, tök mindegy, hogy dr. Borlainak hívják a sztoriban, de nem zavar. Engem legalábbis nem zavar, és úgy gondolom, akiknek hívószó a fent említett Vámos, Víg, Presser és LGT nevek, azokat szintúgy nem fogja ez zavarni.

Akit viszont a világból ki lehet kergetni a Klubrádióval, vagy a Heti hetessel, aki Pici bácsit egy ásatag, nyugdíjas fószernek tartja, Kernt pedig túlértékelt ripacsnak, aki felett eljárt az idő, az nyilván kihagyja ezt a filmet. A Gondolj rám rétegfilm, értékeit ma már sokan nem vallják maguknak. A Gondolj rám nem tökéletes film, igen messze is van attól, hiszen azért lötyögnek benne a karakterek, néhány cselekményfordulat azért kissé erőltetettnek hat, de mégis szerethető az egész. Mint egy agyonhasznált, kissé foszló belsejű, azonosíthatatlan foltokkal ékített, szakadt fülű játékmackó. Asanisimasa: 7/10