Gondolkozom, miért éppen ez a film címe? Talán végtelen prérin vágtató szabad szárnyalásból, ahogyan a westernfilmekből ismert lovak hosszú sörénye rakoncátlanul lobog a szélben? A Mustang megkapó és emlékezetes nyitóképében néhány tinédzserkorú lány hancúrozik önfeledten néhány fiú iskolatársukkal tanítás után a tengerben, mint pajkos, energiától duzzadó vadlovak. Még gyerekek, játszanak csupán, sivalkodásuk az ártatlan öröm hangja. A vízbe felöltözve futnak bele, csak a hajuk száll szabadon szerte-széjjel, mint musztángok sörénye a szélben, felszabadultak és boldogok. A lányok illetlen viselkedésükért mégis feddést kapnak nagyanyjuktól, hiszen mit fog szólni a falu ilyen paráznaság láttán?!

A török Deniz Gamze Ergüven filmje nem véletlenül keltett komoly feltűnést a 2015-ös cannes-i fesztiválon és nem véletlenül készült francia produkcióban. Otthon Törökországban ugyanis nem hiszem, hogy elkészülhetett volna egy ilyen film, legalábbis a mai, iszlám felé forduló, diktatórikus rendszerben semmiképpen nem. A fiatal rendezőnő (!) ugyanis kendőzetlenül, ráadásul merészen felvállalt kritikai attitűddel mutatja be a ma is élő török szokásokat arra vonatkozóan, mi lehet a sorsa egy lánynak egy “rendes”, hagyománytisztelő, vallásos, vidéki török családban. A film főszerepét alakító öt tizenéves lány árván maradt szüleik (közelebbről nem részletezett) halála után, őket nagybátyjuk és nagyanyjuk neveli tágas, tengerre néző házukban. Illetve, csak próbálják őket nevelgetni, mert a lányok nehezen tűrik az egzecíroztatást: a körülményekhez képest vadak, szabadok és Ergüven nem rejti véka alá, hogy boldogok is. Látványos viháncolásuk, önfeledt kacagásuk nem marad abba az ominózus vétek utáni fenyítésben sem, sőt, igazán csak ekkor hág a tetőfokára, és csupán néhány megjegyzés, egy-két ekkor még szinte észrevehetetlen jel utal a film második felét kitevő rettenetre, a mai modern Törökország társadalmát gúzsban tartó középkori morálra. 

Nemcsak a török szokásokra jellemző az, hogy a lányok férjét a szülők választják meg józan (értsd: anyagias) számítások szerint, és sokszor a “szerelmesek” az eljegyzéskor látják egymást először. Így van ez a mai napig számos elmaradottabb társadalomban, de még például az ortodox zsidó közösségekben is, így gondolják bizonyos konzervatív meggyőződésű magyarok is – ez azonban nem jelenti azt, hogy 2016-ban így is kellene történnie a dolgoknak. Egy lánynak NEM feltétlenül az a dolga, hogy anya legyen, hogy a férjét kiszolgálja, hogy a minél hamarabbi házasságkötés után legfeljebb a piacig dugja ki az orrát a lakásból (miközben a férfi…). Ergüven filmje minden kockájában ezt vallja, és szerintem meg is köveznék érte otthon (de lehet, hogy még itt, Magyarországon is).

A történet a legkisebb lány, Lale (Günes Sensoy) narrációjában bomlik ki, ő az, akit végigkövetünk a megdöbbentően rövid idő alatt bekövetkező családi kataklizmában, melynek során a szó szoros, illetve annak átvitt értelmében is, elveszti testvéreit. A kalandokban bővelkedő, helyenként kifejezetten magával ragadó, szórakoztató cselekmény a végére szinte thrilleri fordulattal válik gyomorszorító segélykiáltássá. Asanisimasa: 8/10