Borítékolom, hogy különösebb visszhang nélkül, ám közel sem megérdemelten tűnik el ez A boldogság titka című argentin mozi a feledés homályába. (Ne legyen igazam, de az imdb-s 6.0 nem sok jót sejtet.) Bár a címbe foglalt titok nyitjára nyilván mindenki kíváncsi lenne, azért az, hogy ‘argentin film’, egy igen komoly visszatartó erő. Természetesen, azonnal rávághatjuk, hogy ismerünk igen komoly argentin (és más dél-amerikai) filmeseket is, méghozzá szép számmal, de sajnos a magyar tévécsatornákat is eltömítő végtelen hosszúságú, latin szappanoperák mindenkinél felülírják a “kapcsolási protokollt”: ha dél-amerikai és film, akkor szappanopera és híg geil. A leendő érdektelenség másik oka lehet a film témája. A statisztika szerint manapság főleg a tizen-, és huszonévesek, esetleg harmincasok járnak moziba, akiket valószínűleg nem annyira érdekelnek a kiégett, megfáradóban lévő 50+-osok lelki problémái, és nem foglalkoznak azzal sem, hogy ha minden kötél szakad, akkor ők is belekerülnek ebbe a korosztályba, ebbe a problémagócba: tehát talán jó lenne előre felkészülni rá. Mivel azonban a nyugdíj-előtakarékosság is felesleges pénzkidobás a mai fiatalok igen nagy részének, ennyi elég is a pusztába kiabálásról. Majd rájön mindenki, amikor már késő.

Daniel Burman filmjének üzenete egyszerű, de éppen elegendő egy szolid, romantikus komédiához. Ha az embernek elérhető közelségbe kerülnek az álmai, akkor ne habozzon értük nyúlni, mert az élet véges, és elég nagyvonalú ostobaság elfecsérelni azt pótcselekvésekre, kényszermegoldásokra és mellékvágányokon való parkolásra. Átváltani a helyes vágányra viszont sosem késő… Santiago (Guillermo Francella) és Eugenio (Fabián Arenillas) az egyetemen haverkodtak össze, együtt buliztak, csavarogtak, mígnem egy brazíliai kiránduláson megismerkedtek egy gyönyörű nővel, akibe mindketten beleszerelmesedtek. Mivel azonban a nő sem tudott választani kettejük közül, a szerelmi háromszög útjai kettéváltak. Santiago és Eugenio barátok maradtak a további harminc évre, sőt, közös üzletük is lett. Szoros szimbiózisban éltek egymással. Egymás mellett volt az irodájuk, együtt érkeztek a munkahelyre, együtt lóversenyeztek, együtt ebédeltek és együtt jártak a szexi masszőrhöz, kiengedni a gőzt. Eugenio megnősült, Santiago agglegény maradt, ez azonban kettejük mély barátságát nem feszélyezte. Látszólag, mert egy nap, minden átmenet, vita, veszekedés, vagy bármi más hangos érzelmi vihar nélkül, Eugenio nyomtalanul eltűnt. Santiago és Eugenio kissé kelekótya felesége, Laura (Inés Estévez) értetlenül állnak az eltűnés ténye előtt, és bár korábban a két férfi túl szoros kapcsolata, valamint bizonyos eltérő üzleti elképzelések miatt nem volt éppen felhőtlen a köztük lévő viszony, mégis együtt indulnak Eugenio felkutatására.

Miközben írtam a fenti sorokat, nem tagadom, én is felröhögtem, mert amit írtam, az is inkább tűnik egy átlagos szappanopera ismertetésének, mint egy valamire való, “komoly” film cselekményének, de tényleg erről van szó, ám ennek ellenére mégis azt mondom, hogy nem érdektelen történet ez. Az ember eredendően boldogtalan, a boldogság iránti vágy pedig tulajdonképpen az élet ösztöne. Az hajt előre, míg bírjuk szusszal, aztán vagy van valami ama bizonyos fényes alagút végén, vagy nincs. Azt már csak az tudja, aki végigment rajta. Keveseknek adatik meg még életükben a boldogság, bár ez függ attól is, mit tartunk boldogságnak. Az éhezőnek boldogság egy szelet pizza? Meglátni a világ szépséges csodáit? Száguldani egy Ferrarin, vagy siklani egy vitorláson boldogság? Vagy csak pillanatnyi öröm? A szerelem boldogság? Vagy inkább kínzó, önző vágy csupán? Később meg megszokott, langymeleg rutin? Is-is, úgy gondolom. Megérkezni valahová, ahonnan már nem akarunk soha, sehová elmenni, az boldogság. Na de most komolyan, van valakinek olyan munkahelye, ahonnan nem akar elmenni? Volt már valaki olyan túrán, ahol nem akarta, hogy vége legyen annak a rohadt emelkedőnek és amikor felért, nem jutott eszébe az az út, amit innen meg kell még tenni, lefelé? Amikor ott ülünk a világ legszebb tengerpartján, és nem jut eszünkbe az, hogy bizony elmegyünk innen, mert nem maradhatunk itt? Mert egész egyszerűen nincs módunk és lehetőségünk maradni? Holott, ennek ellenére maradhatnánk is…

Santiago és Eugenio története éppen erről szól, a menni vagy maradni-ról, és arról, hogy soha sincs késő annak lenni, olyannak lenni, amilyenek szívünk mélyén mindig szerettünk volna lenni. Legyünk bátrak, és szálljunk ki, mert nincs az a családi, vagy társadalmi, kulturális, vagy hitbéli elvárás, aminek meg kellene felelnünk, amikor csakis rajtunk áll, hogy azok legyünk, akik valójában lenni szeretnénk. Ez a valódi szabadság kihívása és ez az, amit a szabadság kínál: a boldogság. Aminek titka itt van, ezen a filmen – kissé elrejtve. Asanisimasa: 7/10