Nejem, nőm, csajom (2012) – Az örök témája ellenére mégis igen friss Intim fejlövésekben lefektetett vágányokon halad Szajki Péter (és hajdani kollégám, Vörös Adél) második filmje. Pont olyan, mint minden “második rész”, a járt utat az alkotó(k) nem merik elhagyni a járatlanért, így viszont minden ismerős már, minden fáradtabb (mégha a karakterek másak is), de azért még bőven eldöcög a buli. Néhány poén azért itt is üt (Kovács-Schmied túlpörgött/túlpörgetett swingerpárja például, míg azonban Rudolf Péter karakterének péniszpumpája már inkább kínos…). Azt nem értem viszont, miért nem bízták például Szajkira a teljesen hasonló műfajú, és igen közeli témájú Válótársak rendezését, ami szerintem éppen a totojázós, béna rendezésen csúszik meg. 6/10

A nagy tettető (The Great Pretender, 2012) – Rhys Thomas Freddie Mercury-portréja kompakt egész, a ritkán (netán soha) nem látott felvételeknek köszönhetően pedig még érdekes is. Engem néhol komolyan meglepett, pedig azt hittem eddig, ismerem a Queen tragikus sorsú énekesének életét, alakját és történetét. 8/10

Egy gésa emlékiratai (Memoirs of a Geisha, 2005) – A film egy igazi gésa, Mimeko Ivaszaki emlékein alapul, egy bizonyos Arthur Golden tolla által íródott meg annak idején, erőteljesen nyugati, hogy ne mondjam, angol ízlésnek megfelelően. Tulajdonképpen annyi köze lett így e történetnek a japán gésák valódi életéhez, mint Puccini Pillangókisasszonyának a kabukihoz, amivel nem azt akarom mondani, hogy a Pillangókisasszony gyenge fércmű, csak legfeljebb azt, hogy az igazság bizony még mindig odaát van. Állítólag Mimeko annyira felháborodott Golden könyvén, hogy ő maga is kiadta saját készítésű emlékiratait… Sajnos, a film nem ebből készült. Rob Marshall természetesen a nyugati verziót használta fel a filmhez, mely bár autentikus helyszíneken játszódik, majdnem autentikus színészekkel (azon persze fenn lehetne akadni, hogy miért kínai színésznő játssza a japán gésát…), szellemében alapvetően nyugati. Bár többször is kimondják, mégis alig érezni például azt a finom, mégis igen markáns különbséget, ami egy gésa és egy kurtizán között van… Ettől függetlenül, ez egy pazar kiállítású, jó hosszú és jó romantikus hollywoodi film, mely nem véletlenül kapta meg 2006-ban a legfontosabb látványosságokért járó Oscar-díjakat. 6/10

A hátrahagyottak, 2. évad (The Leftovers, Season 2., 2015) – Megmondom őszintén, a kissé hátulról szembejövő, ám messze nem sietős első évad után a második szezon sem győzött meg igazán, de a Perrotta-Lindelof páros tehetségét bizonyítja, hogy azért annyira simán beletolják azt a bizonyos rajzszeget a koponyámba, hogy gond nélkül végigpergettem ezt is, és nyilván a következőt is. Hogy mi ez az egész, azt nem tudom (persze, értem én!), a homály nemhogy nem oszlott, de inkább tovább sűrűsödött. Persze, az is lehet, hogy tényleg arról van szó, amit gondolok… Egy dologban vagyok biztos, hogy a szerzőknek vannak gondjaik a dohányzással, valamint a fehér ruhákkal. Mindfucking. 7/10

Mr. Holmes (2015) – Jó öreg Gandalfból szomorúan trottyos, enyhén szenilis Sherlock Holmes lett ezúttal. Sir Ian McKellen modorosan megformált, nyugdíjas mesterdetektívét, aki vidéki birtokán méhészkedik, valamint Japánba utazgat titkos csodabogyókért, amitől csorbuló elméjének újbóli kiköszörülését reméli, nos, az öreg Holmes-t szívfájdító nézni. Főleg egy ilyen kis semmilyen, unalmasacska-csacska filmben… Legalább történne valami, egy gyilkosság, valami dráma – de nem történik semmi, csak az a bloody idő múlik kíméletlenül. 5/10

Everest (2015) – A valóságban is megtörtént, tragikus eseményeket feldolgozó hegymászós-film -az izlandi Baltásar Kormákur rendezése-nagyjából mindent megmutat, amit egy kényelmes fotelben át lehet érezni a Mount Everest megmászásának szörnyű szenvedélyéről, és arról az összetett élményanyagról, ami felhajtja oda az embereket, a mai napig. Mindent, ami a hollywoodi típusú dramaturgiába belefér. Ettől persze még izgalmas, szép film ez… 7/10

Ígéret földje (Promised Land, 2012) – A nagy, gonosz, csúnya palagázkitermelő tröszt rámenős, cinikus ügynökei (Matt Damon és Frances McDormand) egy elszegényedő kisváros farmerei alól vásárolnák ki földjüket a valódi ár töredékéért, de a pasast rabul ejti a hely, és a helyi tanítónéni (Rosemarie DeWitt) bája és szépsége, és közben rájön, milyen rossz céget szolgált eddig… Vaskos zöld propaganda, mondanám, ha alapvetően nem értenék egyet a film üzenetével. De ahogyan Gus Van Sant tálalja azt… Zavarbaejtő, és akkor a legfinomabban fogalmaztam. 🙂 5/10

Fekete mise (Black Mass, 2015) – Röviden azt mondanám, hogy az idei pszichopata-versenyt Tom Hardy nyerte. Nem csak azért, mert ő egyből kettőt ad a Legendában, hanem azért is, mert őt el is hittem. Johnny Deppet nem hittem el, pontosabban, secondokban és totálokban elhittem, de közelikben rendre megbukott. Utáltam a hátranyalt haját, a kék kontaktlencséjét, azt a sok baromságot, amit fojtott hangon előadott. Neki is valódi, élő figurát kellett eljátszania Scott Cooper filmjében, hiszen James “Whitey” Bulger a második legkörözöttebb személy volt az FBI listáján, Oszama bin Laden után (nagy karrier ez egy alapvetően suttyó, bostoni ír utcagyereknek), de ez a pasas kettő percig nem maradt volna életben azokban a szituációkban. A film maga száraz, szinte dokumentarisztikus, minden drámai ív, és minden újdonság nélkül. Addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik. A bűnözők mindig lebuknak elébb vagy utóbb, a korrupt zsaruk szintén. Komoly arcok (pl. Benedict Cumberbatch, Kevin Bacon) jelentéktelen szerepekben. Egyedül Joel Edgerton korrupt FBI-ügynöke dicsérendő alakítás. A film közepes. Asanisimasa: 5/10