A pince (Im Keller / In the Basement, 2014)

Az osztrákok két lábon járó lelkiismerete, Ulrich Seidl (korábbi filmjeiről, a Kánikuláról, a Tervezett veszteségről, a Házi kedvencekről, az Import/Exportról, valamint a Paradicsom-trilógiáról, tehát a Szeretet/Szerelemről, a Hitről, valamint a Reményről már írtam sokat) ezúttal mintha kicsit túltolta volna azt a bizonyos szekeret a még járható úton, hiszen A pincében turkálva olyan kacatokra is lel, amiket már nem annyira jó, nem élvezetes túl sokáig nézegetni, ám ő bizony bele-belefeledkezik ebbe, s olykor már szinte azt érezzük, hogy ő maga is élvezi a gusztustalanság látványát.

a pincében 1Új filmjének koncepciója tehát a pince, az alagsor, a szuterén. Az a hely, ahol általában mindenki rejteget valamit (nemcsak mi, osztrákok, hanem általában mi, pincével rendelkező házat, lakást birtokló emberek), ahová elbújunk a külvilág kíváncsi tekintete elől, hogy hobbinknak, szenvedélyeinknek nyugodtan hódolhassunk, ahová lezúdítunk mindent, amire már nincs szükségünk, vagy éppen azt, amire nagyon is. Egy dokumentumfilmes minden bizonnyal a valóságot próbálná megragadni, azt, ami az átlag osztrák pincékre jellemző, Seidlt azonban szemmel láthatóan inkább (és egyre inkább) az extremitások érdeklik. Emlékszünk a hírhedt amstetteni rém esetére (ami például az idén Oscarra jelölt A szoba című film történetét is ihlette), egy osztrák paliéra, aki úgy szerzett magának feleséget, hogy saját lányát zárta be pincéjébe, hogy aztán 24 éven át kedvét tegye benne. Mintha e filmnek is ez a szörnyűség lenne az alfája, bár konkrétan ez az eset meg sem említődik benne. Azt azonban, remélhetőleg, senki nem hiszi, hogy az átlag osztrák saját lányát erőszakolja a pincéjében…

a pincében 2Az átlagos osztrák például vadászszobát rendez be az alagsorban, ha történetesen vadász, és ott szépen ki aggatja az általa elejtett vadak trófeáit, amiket felesége valószínűleg kiutált a ház felső szintjeiről, mert utálja nézni döglött állatok üres tekintetét, valamint csak fogják a port. Az átlagos osztrák leviszi a mosógépet a pincébe, hogy ott zörögjön és ott mossa ki egy dolgos hét alatt bekoszolódott, családi ruhatárat. Az átlagos osztrák például telepakolja CB-rádiókkal, és mindenféle más híradástechnikai kütyükkel a pinceszobáját, ha történetesen rádióamatőr, ahol aztán éjszakáit háborítatlanul áldozhatja az elektromos zajból kiszűrődő ember hangok analizálásának. Az átlagos osztrák például maszek lőteret tart fenn a háza alatti barlangrendszerben, ahol kedvére lövöldözhet, miközben azt hiszi magáról, hogy ő Pavarotti, a hőstenor. Az átlagos osztrák például szabályos Hitler-kápolnát tart fenn a szuterénben, ha az a lövése, és ott szerdánként merev részegre issza magát hasonszőrű haverjaival, a helyi sramlizenekar tagjaival. Ez az átlagos osztrák már azért súlyosabb kaliber, a rendőrség is nyilvántartja. Még azt is el tudom képzelni, hogy bizonyos átlagos osztrákok azt élvezik, ha kedvesük megalázza, és üti-veri őket, mások pedig éppen azt, ha ezeket teheti meg párjával, mindkettejük teljes megelégedésére (a szadomazo bár furcsa, de azért teljesen elfogadott szexuális jellegű szerepjáték a felvilágosultabb kultúrákban). A baj ott van, hogy Seidl ezúttal elvéti a mértéket, a higgadt, kiegyensúlyozott dokumentumfilmes attitűdöt és túláradó figyelmet (legalább 70%-át a filmnek) szentel az utóbbi pincekihasználási esetekre, a szadomazo párokra, valamint az alkoholista, Hitler-fétisiszta, kürtös nácira.

a pincében 3Szerencsére Seidl nem magyaráz, nem okít, véleményt nem formál. Illetve, ha mégis, akkor azt a tőle megszokott faramuci módon teszi, beállított, statikus, a középkori festett táblaképeket idéző kompozíciókban, melyeket addig mutat, míg minden nézőből kibuggyan a vinnyogó röhögés a szemmel láthatóan groteszk figurák és bizarr élethelyzetek láttán. Ráadásul, a szereplők saját nevükkel szerepelnek a filmben, ezért úgy hiszem, ezek a szituációk és karakterek egyaránt hitelesek is – a szadomazo párok éppúgy, mint a fahangon áriázó lövész bácsi vagy a teregetni való ruhákra váró, katatón közönyt árasztó háziasszony. Túlnyomórészt mégis azt a láncon vergődő, hájas, meztelen szerencsétlen valagát látjuk, mintha főként tényleg csak efféle gusztustalanságot rejtenének az osztrák pincék. Asanisimasa: 7/10

Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  1. Visszajelzés: Szafari (Safari, 2016) | asanisimasa

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.