Nagyjából ugyanazt hozza a hat Oscarra jelölt Carol, mint amit Ang Lee 2005-ös Brokeback Mountain című mozija: egy szép, hiteles mesét a szerelemről. Főszerepben azonban nem kockás inges, munkában izzadt testű, borostás cowboyokat, hanem finom, visszafogott, illedelmes hölgyeket látunk. A történet írója, Patricia Highsmith (adaptálóját, az apja révén magyar származású Phyllis Nagyot is jelölték az arany szoborra) az igényes amerikai lektűr egyik visszahúzódó életet élt nagyasszonya Hollywood egyik legtöbbet megfilmesített írónője, pszichológiai mélységekben kalandozó krimijeit imádta például Hitchcock is, aki egyet meg is filmesített közülük. A Carol azonban nem krimi, de lelki, illetve érzelmi motivációiban logikusan felépített igaz, valószerű történet.

Valamikor a múlt század ötvenes éveinek elején járhatunk, amikor Amerikában még a jazz hódított, a renegátoknak a beat-nemzedék tagjait tartották, ám a társadalom többsége szigorú, vaskalapos keresztény erkölcsiségtől dagadó mellel tolta a kapitalizmus egyre jobban roskadozó szekerét. A nők munkavállalása ekkoriban az alsóbb néposztályokra volt jellemző, egy úrinő szinte soha nem dolgozott. Mivel a házimunkát is szolgálók végezték, egy amerikai úrinő jobbára egész életében unatkozott. A férj sosem volt otthon, hiszen valakinek mégis fenn kellett tartani a jólétet. Carol (Cate Blanchett) története azonban nem arról szól, hogy a címszereplő hölgy unalmában kereste volna egy másik nő szerelmét. Egyáltalán, a film –Todd Haynes profi rendezése- szereplők által is kimondva zárkózik el attól, hogy a leszbikus szerelmet bármilyen ok-okozati összefüggésbe helyezze, hogy valamilyen trauma lelki-érzelmi kompenzációjának állítsa be. A szerelem itt is, ahogy a már említett Ang Lee-filmben is, egész egyszerűen megtörténik, kipattan, mint rügyből a virág. Első látásra, első pillantásra, egy gondolatnyi idő alatt. Azt bizonyítja ez a sztori, hogy lehet olyan pillanat két ember (és teljesen mindegy, hogy két nő, két férfi, vagy egy nő és egy férfi) között, amikor szívük együtt dobban és fel sem merülhet közeledésükben semmilyen undor, semmilyen erkölcsi, etikai gátlás, csakis az erős vonzalom. A külvilág természetesen az ötvenes években még ennyire sem volt toleráns az azonos neműek közti szerelemmel, mint manapság, az szóba sem jöhetett, hogy egy átlagos úrinő (tehát nem holmi extremitásokban tobzódó művész, vagy más félvilági teremtés) nyilvánosan felvállaljon egy leszbikus kapcsolatot. Vagy él az unalmat még tovább súlyosbító kielégítetlen vágyban tovább, vagy bátran belevág a kapcsolatba, amit azonban körültekintő óvatossággal távol tart mindenféle nyilvánosságtól, mint azt Carol is megkísérli e történetben. A családja elöl természetesen nem tudja titkolni vonzalmát, ezért válni akar férjétől, aki viszont a társasági renomé, illetve a nő iránt érzett szerelme miatt ennek ellenáll, és minden eszközt bevet a válás elkerülésére. A legvégső fegyver kezében közös gyermekük, akit Carol imád. A cselekmény dinamikája Carol választásában van, a gyerek (és a konvencionális, unalmas családi élet) és a szerelem (Therese – Rooney Mara) között.

A címszereplő a bonyolultabb, összetettebb karakter a történetben, hiszen Carolt többféle erők, érzelmi szálak mozgatják, illetve tartják fogva. Blanchett ismét óriásit játszik. Van egy jelenet a filmben, amikor Therese visszautasítja közeledését. Blanchett úgy omlik össze lelkileg, hogy szinte látjuk, ahogyan darabjaira hull – miközben rezzenéstelen arccal, szemében csupán egyetlen piciny könnycseppel ül tovább a helyén, sőt, reagál a következő váratlan jelenésre. Ha lenne még illemtanóra, ott tanítani lehetne, hogyan kell viselnie egy igazi úrinőnek a legnagyobb megrázkódtatásokat, de leendő színészek számára is, hogy hogyan kell filmen játszani nagy, letaglózó erejű érzelmeket. Egészen elképesztő az az érzelmi lavina, amit belül eljátszik, és miközben semmi nem látszik rajta, mégis pontosan érezzük az egészet. Mindeközben Rooney Mara is nagyon jó, bár Therese azért jóval egyszerűbb karakter. Egyszerű, tiszta lelkű, szerelmi téren tulajdonképpen tapasztalatlan lány, aki magától értetődő természetességgel, minden averzió nélkül, tiszta szívvel ugrik bele az egyáltalán nem szokványos kapcsolatba. Ő a történetben az a karakter, akin kvázi megjelenik a film legfontosabb üzenete: az igaz szerelem nem válogat.

A Carol igen érzékeny, a témával bátran bánó, az érzelmeket bátran ábrázoló, finom, nőies alkotás, gyönyörű képekkel, fontos tartalommal és két igen komoly színészi alakítással. Asanisimasa: 8/10