Nem tagadom, rajongója vagyok az országúti kerékpársportnak. Nem elvakult rajongója, aki képes bármit feláldozni azért, hogy ott legyen a nagy versenyeken, hogy a szó szoros értelmében testközelből szurkoljon kedvencének, csupán amolyan átlagos rajongója, aki azért a tévén keresztül ki nem hagyna egy Tour de France-, vagy Giro di Italia-, netán egy Vuelta Espana-futamot, egy-egy Paris-Roubaix, vagy Liège–Bastogne–Liège, és a többi klasszikus egynapos versenyről nem is szólva. (Persze, sok mindenre hajlandó lennék azért cserébe, hogyha valaki megszponzorálna nekem egy utat, mondjuk a Col du Tourmalet-ra vagy az Alpe d’Huezre, ha éppen arra jár a Tour mezőnye. Fel is tekernék oda, ha belehalnék, akkor is.) Az érdekes az, hogy -én legalábbis- nem úgy szurkolok, hogy van egy nagymenő versenyző vagy csapat, és akkor csakis ő(k), és mindenki más ergya. Alapvetően tisztelem a bringásokat, csapattól, nációtól, fazontól függetlenül, mert van fogalmam arról, milyen eszement melót végeznek azért, hogy megnyerjenek egy versenyt, sőt mi több, legtöbben csak azért, hogy más, a csapat első számú versenyzőjével megnyeressenek egy versenyt. Aki tekert már legalább életében egyszer, egy huzamban 150 kilométert, az tudja miről beszélek. Na, akkor most ezt vegyük 19 napon át, versenytempóban, hóban, szélben, esőben, vagy éppen 35 fokos hőségben. Őrület. Vannak olyan bringások persze, akiket jobban szeretek (Contador, Nibali, Aru, Geraint Thomas), vannak, akiket kevésbé (Froome), de aki felmegy egyáltalán egy 3000 méteres hegyre, leküzdve előtte vagy 4000 méter szintkülönbséget és 200 kilométert, annak mindenképpen jár a taps.

Sokan nyilván legyintenek, hogy doppinggal könnyű, hiszen köztudomású, hogy minden bringás tol valamit – ami nyilván nagyjából így is van. Dopping nélkül nincs eredmény a mai élsportban, az országúti kerékpárban éppúgy, mint az atlétikában, úszásban, de a labdarúgástól a sakkig (!) bármelyik sportágban. Lehet kergetni rózsaszín álmokat a tisztaságról, a sportszerűségről, a valóság azonban a dopping. Ahol dollár tíz-, százezrekben, sőt milliókban mérhető, súlyos üzlet egy nagy győzelem, ott bizony az azért küzdők a szó szoros értelmében bármire hajlandók. Én azt mondom, hogy vannak olyanok, akik ennek ellenére megpróbálnak úgymond, tisztán nyerni, de ahogy drága jó Sipi, az Eurosport néhai legendás kommentátora, hajdani magyar válogatott kerékpáros emlegette: ásványvízzel bizony nagyon strapás a hegymenet, és legtöbben úgy mennek el mellettünk, mintha szembejönnének… Mindamellett, doppinggal is fel kell tekerni a hegyre, le kell nyomni a napi 180-250 kilométert, és ha mindenkiben van valami cucc, akkor az, amit én toltam be futam előtt, már nem is olyan nagy előny.

Arról pedig végképp nem szólva, hogy az, ami ma bűnös dopping, az tegnap még valami titkos, de nem tiltott csodaszer, holnap viszont már legális gyógyszer vagy táplálékkiegészítő. Minden idők egyik legnagyobb kerékpárosa, a belga Eddie Merckx például amfetamint használt egy jó darabig, s úgy verte végig a világot (akik szintén azt használtak, vagy valami mást). Nem volt fent a speed a listán. Egy másik “minden idők legnagyobb bringása”, az amerikai Lance Armstrong is tolt mindent. Tesztoszteron-hormontól a szteroidokon át az EPO néven ismert vérdoppingig mindent, mint ahogyan majd minden bringás a mezőnyben. Ez nem egy ilyen sport, az élsport ilyen.

Önmagában nem ezért gyűlöli a világ Armstrongot, nem azért mert doppingolt, hiszen minden évben megbuknak sokan a példátlan szigorúságú (és valójában mégis teljesen eredménytelen) doppingellenőrzéseken, az ő bűne az, hogy tudatosan felépített imázsát a tiszta versenyzésre építette. Miközben leküzdött egy rákbetegséget, nyert világbajnokságot, egy csomó kisebb-nagyobb versenyt és hét darab Tour de France-t. Közben megetette az egész világot a gáncstalan lovag meséjével, aki pusztán önerejéből végigveri a fondorlelkű, gonosz vetélytársakból álló kerékpárosmezőnyt, közben rákos gyerekeket segélyez, jótékonykodik, sztárokkal és politikusokkal smúzol. Az ilyen csakis jó ember lehet…

Hát nem volt az. Erre korán rájött egy David Walsh nevű amerikai sportújságíró, aki pacekba nekiment az akkor még a szupermenként tündöklő Armstrongnak, aki pénzével és tekintélyéből fakadó hatalmával ekkor még lepöckölte a firkász gyanúsítgatását, azonban ahogy minden ilyen magasra ívelő karriernek törvényszerűen vannak sértettjei, úgy Armstrong is törvényszerűen elérkezett a totális bukás sötét szakadéka elé. Walsh megírta a sztorit egy könyvben, amit aztán Stephen Frears gyorsan meg is filmesített A program című új mozijában.

A történet középpontjában tehát Lance Armstrong pályája áll, valójában azonban a film mégis arról szól, hogy hogyan folyt/folyik a profi (kerékpár)sportban a sportolók teljesítményének optimalizálása, illetve csúcsra járatása. Orvosok, táplálkozáskutatók, edzők és pszichológusok állnak minden egyes világcsúcs, világbajnokság, kupagyőzelem mögött, akik a tudomány legújabb eredményeit használva, rengeteg pénzből teszik a dolgukat, valamint eszméletlen mennyiségű munka és tökéletesen koncentrált életvitel. A nevek, események mind hitelesek, valódiak. Michele Ferrari, az olasz “Epo-professzor” valós személy, akinek kuncsaftja volt a sportág színe-java a kilencvenes években. Valóban Armstrong guruja volt, és mára valóban ő a megtestesült ördög a doppingellenes hipokriták számára. Ettől még persze, minden megy a maga útján, ahogy eddig is. Doppinggal vagy dopping nélkül. Ferrarit örökre eltiltották, Armstrongot szintén, őt még címeitől, trófeáitól is megfosztattak. NEM EZ A LÉNYEG.

Armstrong története azonban éppen nagyívű pályája miatt példaértékű és tanulságos, jó hogy elkészült. Akinek viszont fogalma nincs az országúti kerékpársport sajátosságairól, annak nyilván nem jön le belőle annyi, mint akinek nyilvános oldaláról már eddig is ismert volt az egész sztori. Ben Foster döbbenetesen hasonlít Armstrongra, a Ferrarit alakító Guillaume Canet szintén telitalálat, Floyd Landis, aki Armstrong egyik fő segítője, később szintén Tour-győztes volt, mondjuk kapufa (Jesse Plemons), míg azonban Contadort, a jelenlegi, korábban szintén doppinggyanúba kevert, ám ettől még szintén zseniális spanyol kerekest viszont nem sikerült eltalálni (Lucien Guignard). Szerencsére az utóbbi csak a végkifejletben jelenik meg néhány jelenetre, mint Armstrong történetéből kihagyhatatlan szereplő. Asanisimasa: 8/10