(Poroló – régebbi filmek, olykor filmklasszikusok kerülnek itt “leporolásra”, vajon működnek-e még ebben a mai, kutya világban?)

Az biztos, hogy az első nagy moziélményeim közé tartozik ez a film. Egyszer láttam, minimum 35 éve, azóta csupán még egyszer, tegnap. Kristálytisztán emlékeztem néhány jelenetre. Magára, a történetre csak nagy vonalakban, de pár kép mélyen beleégett a retinámba. Conrad L. Hall, akit itt Oscarra is jelöltek munkájáért (később háromszor, a szintén nem jelentéktelen Butch Cassidy és a Sundance kölyökért, az Amerikai szépségért, valamint A kárhozat útjáért pedig posztumusz meg is nyerte, számtalan egyéb jelölés mellett), remek munkát végzett. Ahogyan a sötét kansasi éjszakában száguld a busz, fényszórói két vakító késként fúródnak bele az éjszakába, ahogyan éles vágással Perry Smith bakancsának talpát látjuk, amit a hátsó ülésen elfekve, gitárt pengetve az előtte levő ülés támláján nyugtatott, ahogyan vállán azzal a hatalmas dobozzal, oldalán gitárral, nyakig cipzárazott bőrdzsekiben téblábol az állomáson, majd alsógatyában a lábát mossa a mosdókagylóban. Ahogyan később a hidegvérrel elkövetett gyilkosság során Clutterék házának sötétjét szabdalták szét zseblámpáikkal, majd ahogyan ennek törvényszerű folyományaként Smith összebilincselt teste himbálódzott a kötélen… Rendkívül erős, drámai fény-árnyék hatásokat expresszíven használó, míves munka, mely el sem képzelhető másként, mint fekete-fehérben, mely itt valóban csak a feketét és fehéret jelenti. A film minden jelenetét eredeti helyszíneken, ugyanazokon a benzinkutakon, boltokban, országutakon forgatták, és ugyanabban a házban, ahol a film apropóját jelentő, szörnyű gyilkosságot elkövették. Tényfilm ez, mint ahogyan Truman Capote könyve, melyből a film íródott, tényregény, amit így kell fényképezni. Feketén-fehéren. Hall itt alkalmazott képi világa később aztán egy sor nagy jelentőségű filmes alkotásaiban köszön vissza, Jim Jarmuschtól Wim Wendersig és David Lynchtől a Coen-testvérekig.

Hasonló hatást gyakorolt rám Quincy Jones zenéje, mely a képekkel együtt alapvetően határozza meg a film utánozhatatlan hangulatát. Azoktól a magányosan kopogó, vészjósló bőgőhangoktól, azoktól a féktelenül tekergő trombita- és szaxofonfutamoktól, attól az alapvetően jazz-alapú, nagyon amerikai hangzásvilágtól máig libabőrössé válik a hátam.

Richard Brooks témaérzékenységét dicséri, hogy még akkor csapott le Capote későbbi klasszikusára, amikor az még kéziratformában volt csupán meg. Az 1967-ben készült Hidegvérrel akár eséllyel nevezhetne a minden idők legjobb irodalmi adaptációk között folyó versenybe is, hiszen tulajdonképpen mindent megvalósított, amit Capote elérni szándékozott “találmányával”. Precízen, tételről tételre ment végig a regényen, s a filmben ugyanazokat a szempontokat követte. Szerkezete is tulajdonképpen ugyanaz, csupán bőbeszédűségben választ más utat: azt pótolják Jones zenéje és Hall képei. A fő szempont a filmben is a történések valóságszerű elmesélése, valamint megérteni valamit az elkövetők személyiségéből, tettük indítékaiból.

A két fickót alakító Robert Blake (Perry) és Scott Wilson (Dick) két ismeretlen arc volt ekkor még, színészi játékuk is elnagyolt, eltúlzott – ám ezzel együtt is két igen hiteles karakter, akik még külsőleg is hasonlítanak a valódi gyilkosokra. Hogy a személyiségük valóban olyan volt-e, mint a valóságban, hogy tényleg képesek voltak jók is lenni, mint a két stoppossal, az öreggel és a gyerekkel, és ugyanígy, előre eltervelt módon, puszta nyereségvágyból, hidegvérrel ölni is, ahogyan az idevonatkozó információkat Capote több mint 8000 oldalra (!) rúgó jegyzettömegében, már-már szinte mániákus precizitással összegyűjtötte, az egy másik dolog. Brooks, és vélhetően Capote célja is legfeljebb a valóság reprodukálása lehetett, amiben a cáfolhatatlan tények óhatatlanul keverednek a meg nem ismerhető, mindig is homályban maradó dolgok, cselekedetek, történések fikciójával. Ettől függetlenül, ez a film úgy perfekt, ahogyan van, tokkal-vonóval, még majd’ ötven év távlatából is. Asanisimasa: 10/10