Egészen biztosan létezik ipari kémkedés Hollywoodban, hiszen nem lehet véletlen, hogy két -hozzávetőleg- azonos célközönséget megcélzó, komoly kult-státuszban lévő rendező is “havas westernnel” jelentkezett, méghozzá gyakorlatilag ugyanabban az időszakban. Bár a nagyobb sikert a mexikói Iñárritu aratta diCaprionak végre Oscar-díjat érő A visszatérővel, az elsőség ebben a miniversengésben Quentin Tarantinót illeti, hiszen az ő ötlete biztosan korábban látott napvilágot, ergo… Emlékezhetünk az esetre: 2014 januárjában valaki feltette a netre az új Tarantino-film szkriptjét, amire Tarantino szép látványosan besértődött. Aztán valahogy mégis kiengesztelődött – és a másik film is nagyjából ekkor hirdette meg indulását. Persze, lehetett pont fordított is a forgatókönyv, tehát Tarantinóék direkt tették ki a könyvet, megtudva, hogy Iñárrituék is hasonló projekten dolgoznak, hasonlóan bombasztikus vizualitást ígérve és hasonlóan izmos sztárokkal a főszerepben, és így diszponálták maguknak az elsőbbséget. Who knows? Aljas húzásokban sohasem szűkölködött Hollywood álomországa.

Aljas húzásokról Tarantino is rengeteget tud, hiszen eddig hét filmet kitevő filmográfiája szinte másra sem épül, mint emberek emberek elleni gonosz húzásaira, és miért lenne ez másként a nyolcadik opuszban, az Aljas nyolcasban. Ha a történet végkifejletét nézzük, akkor maga a film (spoiler) az aljas nyolcas, Tarantino nyolcadik filmje, hiszen élő szereplő nem marad a színen. Nyilván van történet a világirodalomban és az azt körülvevő filmes univerzumban, amelynek nincs élő túlélő szereplője, de azért ilyesmire még a véreskezű Shakespeare, vagy a legelvetemültebb ógörög tragédisták sem vetemedtek, hogy egy történet összes szereplőjét kinyírják… Legfeljebb az az angol, teázgató, sütizgető, nagyon kedves angol vénasszony, az volt ennyire elvetemült.

Tarantinónál egy kicsi néger és hét kicsi fehér verődik össze egy isten háta mögötti helyen, a havas-jeges wyomingi télben, több különböző céllal, melyek közül kettő egymással ellentétes. Mindenki megvan győződve a saját erkölcsi igazáról, ám Tarantino ördögi csavarral éppen ezeket az önigazoló megállapításokat ütközteti egymással, így bizonyítva be, hogy nincs olyan, hogy jó. Nincs olyan, hogy valakinek bármi, bárki felhatalmazást adjon arra, hogy megölje a másikat. Egy aljas világ a benne élő emberek miatt aljas, s ebben nem különbözik maga a rendező sem, hiszen végső soron ő szolgáltat igazságot aljas szereplői között – azonban ugyanazzal az eszközzel, amiért “hőseit” elítéli. Vagy inkább csak jellemzi.

Rögtön a film elején inzert tudatja a nézőkkel, hogy ez Quentin Tarantino nyolcadik filmje. Sokunknak nyilván eszébe jut a zseniális dél-koreai Kim Ki-duk, aki egész eddigi életművét így sorszámozta, Quentin nyilván tőle nyúlta az ötletet, mint ahogyan gyakorlatilag egéász életművét nyúlta valahonnan. Egyetlen filmjének sincs olyan jelenete, amelyikről ne asszociálnánk valamilyen régebbi zsáner-klasszikusra, vagy akár éppen egy szűk rétegközönség által ismert elfeledett műre (erre értelemszerűen kevesebben). Mégis, ma Tarantino az egyik legegyénibb hangú filmes, akinek keze nyomát egyetlen kockából is felismerni. Hogy van ez? Szemétből épít várat, ami olyan masszív, mint a legnagyobb művészek hosszan kiérlelt, kikezdhetetlen elefántcsonttornya. Finom ízlésű ítészek piszkálgatják, kóstolgatják, közben elvadult gore-rajongók, becsavarodott blockbuster-imádók horkannak fel öblösen egy-egy cselekményfordulatnál.

A kommerszfilm pápája jelenleg az egyik legnagyobb filmművész a világon. Persze, egy bő háromórás film semmiképpen nem nevezhető kommersznek, főleg, hogy 95%-ban egyetlen belsőben játszódik. (Pompásan mutatja Tarantino szertelenségét, hogy közben azzal tüntet, hogy a ma szinte lejátszhatatlan 70 mm-es celluloidra forgat, ám ezzel a nagy tömeg- és csatajelenetekre, szuperszélesvásznú, látványos tájképekre való technikával egy szobában mutat 8 (mindösszesen az egész filmben 18 !) személyt…) Lehet azt mondani, hogy unalmas film az Aljas nyolcas, hiszen két és fél órán folyik a megszokott tarantinói szófosás, ebből ismerjük meg a szereplőket, és magát a film cselekményének nagy részét is. A Ponyvaregény tényleg viccesebb volt, a Kutyaszorítóban pedig jobban szerkesztett, azonban itt a szereplők mögött sokkal nagyobb történelmi, illetve társadalmi távlatok sejlenek fel, mint mondjuk Vincent Vega, a mai mémkirály mögött – és a hosszadalmas felvezetés után annál nagyobb erővel ömlik nyakunkba az, amire valójában mindvégig vártunk.

Azon gondolkoztam közben, hogy vajon megállna-e a lábán az Aljas nyolcas egy színpadon, színházi előadásként. Hiszen minden itt alkalmazott dramaturgiai eszköz ezt sugallja, hogy ez tulajdonképpen egy kamaradráma. Túlnyomórészt egyetlen helyszínen játszódik a sztori, mindössze néhány szereplővel. A zárt helyen gyorsan kialakulnak a szereplők közti erővonalak, viszonyok, amiknek valódi kötődéseit mi nézők csak a legvégén látjuk tisztán. Bár hosszú időn keresztül, mégis gördülékenyen pereg a cselekmény… A kérdés csak annyi, hogy van ebben a sztoriban még annyi “mélység”, hogy -a mozi után- megnézzük még egyszer, ha már tudjuk, mire megy ki az egész?

Más rendezésben talán, Tarantinóéban már nem biztos (bár ez majd évek múlva derül ki…). Talán azért, mert ami ebben benne volt, azt Quentin mind ki is hozta, kifacsarta, szétfröcskölte, kitaposta belőle és beterítette vele a szűkös helyszínt, aztán otthagyta azt és áldozatait a francba. Persze, az is taszít az újrázástól, hogy a történetnek nincs hőse, csak antihőse, illetve áldozata. Akivel szívesen azonosulnánk, annak itt alig osztottak lapot, aljadékokból viszont a való világban is túl sok van. Mindenki más rohadék, és teljesen rendben is van, hogy megdöglenek. Azonban egy történet csak akkor lesz “sokszor-nézős”, ha van egy olyan hőse, akivel azonosulni tudunk, enélkül… ez csak egy nyolcas. Egy aljas, ám rendkívül szórakoztató, néha sokkoló, máskor tagadhatatlanul igazságos, kegyetlen tréfa, ami azonban csak egy tréfa, mely három órás hosszával is túl rövid, túl alacsony és túl sekély ahhoz, hogy olyan valódi eposz legyen, mint például Sergio Leone hasonló “méretű” (és tán igényű) Volt egyszer egy Vadnyugatja volt. (Az agg Ennio Morricone zenéje azonban itt is remekmű.) Ezért csak 8/10