A norvég Jan Garbarek nevű szaxofonosnak van egy lemeze, amit egy templomi orgonistával (Kjell Johnsen) vett fel egy stockholmi templomban. Azon hallottam olyan éteri tisztaságú, szinte a szférák mitikus hangjaihoz hasonlítható légiesen könnyű, végtelenül áradó zenét, mint ahogyan ebben a Madárkák című filmben szólal meg a főszereplő, 16 éves Ari (Atli Oskar Fjalarsson) hangja, valahol a világ végén, Izland észak-nyugati csücskében, egy üres olajtartályban. Hogy ez a szegény fiú miért éppen ilyen elhagyatott, mondhatni, méltatlan helyen kell kiengedje csodálatos hangját, nos, a film valahol erről is szól.

Alapvetően családi dráma az izlandi Rúnar Rúnarsson filmje, melynek főhősének történetét talán lehet úgy is jellemezni, mint egy tipikus, mai társadalmi kórkép. A fiú szülei elváltak, Ari egészen eddig anyjával élt Reykjavíkben, a fővárosban. Az apa nélkül felnőtt fiú tehetséges énekes, akinek szereplését még az izlandi tévé is közvetítette. A fiú és anyja, valamint nevelőapja között azonban lassan áthidalhatatlanná vált a poszt-pubertáskori, kamaszkori generációs, illetve kommunikációs szakadék, így a sokadik csúnya veszekedést követően Ari a szigetország zord túl felén élő, alkoholista apjához kerül. Baltával faragott jellemű, becsületes, de éppenséggel nem túl bonyolult gondolkodású apja örül fia érkezéséhez, az érzékeny lelkű Ari számára azonban idegen a kőkeményre fagyott, egyszerű, férfias világ. Ari mégis beáll a halgyárba dolgozni, és lassan elkezd beszocializálódni a helyi kortársak szigorú hierarchiájú, ingerszegény társaságába. Az elhagyott gyermekkor, de még be nem következett felnőttkor kihívásai azonban ebben a nyers, durva környezetben brutálisan hatnak a srác finom, művészi pszichéjére, valamint apjával is nehezen találja meg a hangot. Ennek a zűrzavaros lelkiállapotnak egyik lecsapódása az a fentebb említett, igen hatásos, lelkeket pendítő jelenet.

Ari sorsa alakulhatna sokféleképpen, azonban Rúnarsson alapvetően életpárti. Az általa elmesélt sztori fejlődéstörténet és az egymás felé törekvés szükségességének üdvözlése. Bár egy hosszan kitartott templomi jelenettel kezdődik a film, és a továbbiakban is vissza-visszaköszön, nyilvánvalóan Ari énekhangján keresztül is a szakralitás, mégis a földön maradunk mindvégig. A film üzenete valahol az lehet, hogy a lelki, belső szépség ereje mindenhol jelen lehet és társadalmi, fizikai korlátok nélkül érvényes, és hatással bír mindenkire, akinek szíve nyitott a szépségre. Ez a szépség azonban nem vallásos szépség, nem isteni dolog, miközben lehet ilyen is, de egyszerűen szép, minden érdektől, szándéktól mentesen, ami hat akár egy halszagú, nedves, hideg, rideg hangárban, a riasztóan kopár, félelmetesen lélegzetelállító izlandi tájban is.

A film cselekményszövése is egyszerű, mondhatni rusztikus, mint amilyen a szinte minden képben háttérként, illetve játéktérként jelenlévő sarkköri táj. Mégis ritkán tapasztalható szuggesztív hatással bír a nézőre, szinte mágneses erővel vonzza be figyelmünket, holott gyakorlatilag szinte minden jelenetben csak banális, hétköznapi történetek történnek. Ez részben a kivétel nélkül elképesztően hiteles színészi jelenlétnek köszönhető, illetve a szinte már dokumentarista módon felvett, életképszerű közjátékoknak, melyek hitelesen ábrázolják eme ismeretlen, majdhogynem egzotikus tájon élő emberek életét.

Emellett pszichológiailag is igen hiteles Ari és apja kapcsolatának fejlődése, amelynek ábrázolásában Rúnarsson az északi filmekben amúgy megszokott kendőzetlen természetességen is túlmenő, olykor már naturalista eszközöktől sem riad vissza. Pontos és fontos film ez, mind intellektuális, mind érzelmi tekintetben, nemcsak tizenhat éveseknek. 9/10