Az olasz Taviani-fivérek talán utolsó tagjai annak a híres társaságnak, melynek tagjai tevékenységükkel alapjaiban határozták meg a világ filmművészetét. Nem tartoznak De Sica és Rossellini generációjába, még csak Felliniébe és Antonioniéba sem, egy (két) évtizeddel még náluk is fiatalabbak, ám még így, bőven nyolcvanan túl is csinálják veretes filmjeiket, melyek szinte kivétel nélkül azokra a klasszikusan stabil irodalmi alapzatra épültek, amit az olasz és a világirodalom legnagyobb alakjai raktak le. Ha ma hatvanon inneni filmes készít ilyen filmeket, mint amilyeneket az azon bőven túli Tavianiék mindig is, simán modorosnak bélyegezzük azokat, alkotójuk kapásból megkapja az öncélú, jobb esetben elefántcsonttoronyba zárkózó, befelé forduló címkét – ha van egyáltalán épeszű producer, aki pénzt áldoz egy ilyen alkotásra. (Legutóbbi filmjük Shakespeare Julius Caesarját mai környezetbe helyezve, egy börtönben, rabok által játszott színelőadásként mutatta be…)

Természetesen, nem nézhetetlen Tavianiék művészete, szó sincs arról, hogy formailag elavult, ócska, poros darabokat készítenének, csupán ma a legtöbb embernek/nézőnek már nincs igénye az ő klasszikus sodrású, lassan folyó történetmesélésükre. Boccaccio híres-hírhedt Dekameronjának néhány novellájából (köztük a tán leghíresebbel, a “Sólyom feláldozásával”) készült Csodálatos Boccaccio is ilyen míves, kifinomult esztétikájú alkotás. Képileg a trecento késő gótikus-kora reneszánsz festett faképeinek levegős, tiszta, világos atmoszféráját idézi a film. A szép arcú szereplők egyenes vonalú, sallangmentes pasztellszín ruháikban mintha a túlvilági Elysium mezőin kergetőznének gondtalanul…

Ez nagyjából így van Boccaccionál is, hiszen ott is a földi pokolból, a pestis sújtotta Firenzéből menekül el néhány fiatal a festői toszkán dombok közt megbújó vidéki kastélyba, a kvázi Paradicsomba, hogy ott egymást történetekkel szórakoztatva vészeljék át a halálos járvány lefutását. Így történik Tavianiék filmjében is, melyben viszont értelemszerűen nincs hely, idő, s mód a teljes Dekameron elbeszélésére. Engem viszont kissé zavar, hogy még csak sor sem kerül mindenkire… Akikre viszont igen, azok történetei pontosak, érzékletesen, szinte tanári módon közlik eredetileg is didaktikus élet- és igazságközpontú tanulságukat. A szerkesztés, illetve a kiválasztás szempontjait szintén nem értem. A zeneválasztást pedig kifejezetten rossznak tartom: kifejezetten meglep a kivételes műveltségű, idős alkotók ilyen stílustörő maszatolása, amit e film alatt hallhatunk.

A látványosan kora reneszánsz-kori történetek és az azokhoz illő képek alatt s között hol barokk operák túlburjánzó átkötő zenéi, hol, még anakronisztikusabban, XIX. századi romantikus dallamokat hallunk… Rendkívül zavaró, elidegenítő hatása van ennek, hiszen egy teljesen más világot, más életfelfogást közvetítenek, miközben egészen mást látunk. Boccaccio csodája éppen a pestis halálából kinövő tiszta életimádat, és az életet teremtő szerelem elementáris szeretete, nem pedig a XIX. század romantikus dekadenciája. Agyunkkal, szemünkkel persze látjuk és értjük, amit Tavianiék közölnek, de az a zsigeri, elsöprő erejű üzenet, az a már szinte pimasz, vulgáris életrevalóság, amit híres, szintén olasz kortársuk, Pier Paolo Pasolini mintegy 45 évvel ezelőtti Dekameronjából süt és magával ragad, az innen teljes mértékben hiányzik. Persze, azóta Tavianiék meg éppen 45 évvel lettek idősebbek… A Csodálatos Boccaccio egy túlságosan is letisztult, az eredeti művet szinte megcsúfolóan illedelmes, szemérmes film: szép film, de Boccaccio nem ilyen.  7/10