Na, még egy modelles film (tegnap mutatták be a magyar mozik a dán Mads Mathiesen A modell című filmjét), ezúttal a szintén dán származású Nicolas Winding Refn tollából rendezői székéből. A Neon Démon fókuszában egy szintén egy vidékről jött, feltörekvő modell (Elle Fanning) áll, aki megrettenve, homályos szemekkel áll az embertelen divatvilág vicsorgó agyarai előtt. A képzavar szándékolt, ugyanis éppen így szeretném érzékeltetni azt az “élményt, amit a film okoz. Ha rövidre zárnám a mondandómat, akkor azt mondanám, hogy Refn ezúttal (is) rátenyerelt az ún. bullshit-generátorra, vagy finomabban szólva, elhunyt a szépségben.

Nem szeretném összehasonítani a két filmet, legfeljebb annyiban, hogy Mathiesené egy sokkal jobb, reális, pontos történet, ami arról szól, amit ígér – ez a ‘”démoni” viszont inkább csak zavarba ejt. Nem mondom, hogy csúnya darab, sőt kifejezetten esztétikus, bombasztikusan fényképezett alkotás, mely minden képkockájában idézi a divatmagazinok halott, természetellenes, a szépségdiktátorok által diktált kép világát. Elle Fanning már gyerekszínészként is feltűnt természetes játékával, mely semmit nem kopott felnőve sem. Tökéletesen közvetíti a film alapgondolatát, a természetes szépség kontra művi, sebészkés által kialakított szépség dialektikáját. Refn (Csak isten bocsáthat meg, Drive, Bronson, Valhalla Rising) is tehetséges filmes, csak éppen nem azt az utat választotta, amelyre én kíváncsi vagyok.

El tudom fogadni az alapötletet is, érvényes gondolat, hogy a természetes szépség halálra van ítélve a mesterséges, művi, átszabott, átalakított világban. Még azt is el tudom fogadni, hogy ezt Refn a mű-világ látásmódjában, a mű-világ esztétikájában, formanyelvében próbálja megmutatni – bár itt már felmerül az a kérdés is, hogy akkor ő maga hol foglal helyet? Merthogy, és ez a legnagyobb hiba, ez a film sem szól valójában másról, mint Refnről, magáról. Ez a pasas éppen olyan végletesen individualista “pápája” a mai művészfilmnek, mint Lars von Trier vagy a francia Gaspar Noé. Olyan mértékben monomániásak, formanyelvükben túldizájnoltak, eszköztárukban öncélúak, provokatívak és erőszakoltan sokkolók, hogy filmjeik már szinte nem is szólnak másról, minthogy von Trier, Noé, vagy mint jelen esetben, Refn, megint készített egy filmet, csak azért, hogy készítsen egy filmet és beszéljenek róla. L’art pour l’art, a szó szoros értelmében. Mi más szükség lenne például arra a bizonyos nekrofil leszbikus jelenetre, minthogy valami botrányos mégis kell egy művészfilmbe, mert anélkül a kutya nem figyelne fel rá? (Ahogyan a hetvenes években a tehetségtelen művészfilmrendezők is beletettek egy meztelen nőt alkotásaikba, hogy legalább arra üljenek be a nézők.) Merthogy így, úgy is fel fogja falni az a bizonyos vérengző vadállat azt a rebbenő szárnyú, ártatlan madárkát… 5/10