Mélyütés (Southpaw, 2015) – Nem rossz film Antoine Fuqua boksz-drámája, csak éppen teljesen felesleges. Nem mintha nem férne el a középszerű, érdektelen filmek tengerében, de ha bármiféle igény munkált az alkotókban, hogy valamiféle értékes, újszerű alkotást hozzanak létre, na, az nem sikerült. A film nem több egy korrekt Rocky-klónnál. A sztori tökéletesen egybevág Stallone történeteivel, és igazán nem nehéz találni olyan, a profi boksz cirkuszában amúgy közhelyes, szinte naponta megtörténő fordulatokat, amelyek simán ráhúzhatók a Rocky-sorozat faék-egyszerűségű, ám épen ezért működő dramaturgiájára. Annyit azonban el kell mondani, hogy Fuqua fő karakterei azért nem állnak olyan biztos alapállásban, mint Sly bácsi hősei: Forest Whitaker öreg edzője most akkor iszik, vagy sem, és ha igen miért, és ha nem, miért nem. Jake Gyllenhaal viszont tényleg igen kottásra pattintotta ki magát – színészileg azonban ő sem nyújt semmi kiemelkedőt. A bokszjelenetek sem igazán látványosak. Tisztes középszer, minden eredetiség nélkül. 6/10

Büszkeség és balítélet meg a zombik (Pride and Prejudice and Zombies, 2016) – Bűnös élvezetre számítottam, de sajnos ez csak egy igen gyenge baromság. Konkrétan Jane Austen megerőszakolása. Paródiának sem jó, hiszen egyáltalán nem szellemes, Austen még rosszabb pillanataiban is jobban szikrázik, mint ez az izzadságszagú balfékség. Nagyjából olyan ez a film, mintha Pornó Kovi csinálta volna a Büszkeség és balítélet pornóverzióját (lehet, hogy van is ilyen már?), vannak benne szép kastélyok, szép ruhák, tehát pénz, méghozzá bőven, még a csajok is szépek – de erotika, explicit szex helyett zombira festett statiszták hada tűnik fel olykor, akiket le kell gyilkolni. Ja, zombifilmnek meg kifejezetten gyenge, egy Walking Dead-epizódban is érzékletesebb hentelés van, mint itt. 2/10

Joy (2015) – Én alapvetően bírom az ilyen tipikusan amerikai történeteket, melyben egy szegény, de törekvő kisember szembesszáll az igazáért, akár még magával, az ördöggel is, ha kell, még a tűzön is keresztülviszi tervét, hogy egyről a kettőre jusson; ha kell, még felmegy a Fehér Házba is. Alapvető történetek ezek, ebből épült fel a világ (ma már ismét) legnagyobb gazdasága, annak összes mítosza, népmeséje és legendáriuma. David O. Russell (az általam nem szeretett Amerikai botrány után) ezúttal egy megveszekedett feltalálónőt (Jennifer Lawrence majdnem Oscart is kapott ezért, bár a végén rettenetes a haja 😉 ) mutat be nekünk, aki egy forradalmi felmosófával (nálunk fókagépnek hívták ezt a seregben) próbálja beteljesíteni az amerikai álmot – nem kevés buktató, csalódás és gáncs után, természetesen sikerrel. Én bírtam ezt a filmet, mert a lehető legbanálisabb témát is képes legendává nemesíteni. Felmosófa… 🙂 Bár, volt régebben egy másik film, amiben Greg Kinnear autó-ablaktörlőkkel akart milliomossá válni, az talán még ennél is jobb volt… 🙂 7/10

Vörös hajnal (Red Dawn, 2012) – Az mindenesetre kissé meghökkentett, hogy ezúttal -2012-t írunk!- a vörösök, tehát az észak-koreaiak (masszív ruszki segédlettel) foglalják el Amerikát. Semmi cicó, semmi terrorizmus, semmi bűbáj, egyszerűen arról van szó, hogy az elvtársaknak elég lett az amerikai életérzés világuralmi hegemóniájáról, és annektálták USA-t. 🙂 Természetesen, ez is csak egy világmegmentős hollywoodi film (világ=Amerika), naiv hősi eposz, a továbbiakban az ezen a téren megszokott klisékkel és fordulatokkal, egyszerű, mint a szög – de ha nem amerikaiak, hanem az igazi pesti srácok ’56-ban, akkor most mindenki sír. Igazságtalan a világ. 6/10

Amerikai rapszódia (An American Rhapsody, 2001) – Illegális határátlépők, embercsempészek a főszereplői Gárdos Éva 2001-es, önéletrajzi ihletésű filmjének. Egy fiatal pár, két ifjú magyar (Nastassja Kinski és Tony Goldwyn) bérel embercsempészt, hogy átszöktesse őket a nyugati határszélen húzódó kerítésen – az ötvenes évek elején, Rákosi Mátyás uralkodása alatt. Az életveszélyes terv részben sikerül is, a pár nagyobbik gyerekükkel sikeresen megérkezik a boldog Nyugatra, hovatovább, Amerikába, míg a kisebbik lányukat a veszélyes szökésre való tekintettel itthon hagyják, nevelőszülőknél. Könnyes, valóban megérintő, mély családi dráma egy  édesbús, nosztalgikus hazaszeretettől ragacsos emigránsfilmben, feketére mázolt gonoszokkal és színes pozitív szereplőkkel, amihez a Magyarországon ragadt filmes stábtagok, színészek mély alázattal járultak hozzá, elfogadva mindenben az amerikai magyar alkotók (pl. Andy Vajna) egyoldalú elképzeléseit. A film technikailag igényesen összerakott, profi munka, azonban a magyarországi részek részben hiteltelenek, részben viszont szinte már wassalbertian idealizáltak. A magyar valóság, ahogyan azt Hollywoodba szakadt magyarok láttatni engedik, viszont megnézhetjük legalább Scarlett Johanssont is a 2-es villamoson utazni, vagy éppen a kiürített Lánchídon sétálni. 5/10

Bízz a szerelemben! (Stuck in Love, 2012) – Híres író apuka (Greg Kinnear) elvált, lánya is író, épp első könyve jelenik meg, és az első szerelem kísérti, míg az öcsike -szintén wannabe író- irigykedik. Alapvetően kedves, veszélytelen kis “feelgood” film, természetes színészi játékkal, közepesen nyálas kísérőzenékkel, laza független fílinggel – de minden különösebb hatás nélkül. Másnap már alig emlékszel valamire belőle, viszont magányosság, depresszió és effélék ellen/mellett tök jó. 7/10

Halálkanyar (U Turn, 1997) – Ez egy igen furcsa poszt-western thriller, Sean Pennel és rengeteg más remek színésszel, valamint a “még soha ilyen szexi” Jennifer Lopezzel – Oliver Stone rendezői székéből. Penn “csak úgy, muszájból” autókázik bele a világba. Egy furcsa emberek lakta furcsa városba érkezik, ahol egy nehezen visszautasítható ajánlatot kap. Nem részletezem, legyen elég annyi, hogy egy igencsak alulértékelt, egyszerre Coen-i, Tarantino-i és természetesen Oliver Stone-i hatásokat mutató, remek kis műről, egyfajta posztmodern, vadul vágott vizuál-orgiáról, egy elrajzolt, groteszk és bizarr képregény-stílusú panoptikumról van szó – mely (eredeti cím: U Turn) nem tévesztendő össze azonban a hasonló címre magyarított, ráadásul ugyanebben az évben, 1997-ben készült másik Halálkanyarral (eredeti cím: Switchback). 7/10

Reflektorfény (Country Strong, 2010) – Gwyneth Paltrow igen hitelesen adja a lecsúszóban lévő, hajdani country-sztárt ebben a drámában, jól is énekel (már, ha ő énekel), a partnerei viszont gyengék. Garrett Hedlundnak (Beau) viszont mindössze kettő arca van, egy komoly és egy 144 foggal vigyorgós, de legalább ő sem énekel rosszul. A filmnek amúgy éppen az a legnagyobb baja, mint az általa környezetként és témaként bemutatott pop-countrynak: túl hosszú, túl bőbeszédű és túl nyálas – az igazihoz (Willie Nelson, Johnny Cash, Bob Dylan, Neil Young, stb.) képest. 6/10

Tegnapelőtt (1982) – Bacsó Péter drámája a NÉKOSZ-idők világnézeti zűrzavarát, valamint a Rajk-per okozta lelkiismereti válságot dolgozza fel igen pontosan, egy igen jó Igó Évával és Dörner Györggyel a főszerepben. Meglepődtem még Nemcsákon is, aki itt sem hozott mást, mint tud, azt a nyers, durván faragott parasztgyereket, de az itt hiteles is volt. Igen érdekes az is, ahogyan visszaköszönnek az évtizeddel korábban elkészült, de csak e film előtt néhány évvel bemutathatott A tanú egyes jelenetei – csak egy teljesen más hangulati színezettel. Ez a film nem szatíra, hanem egy mély emberi tragédia pontos rajza. 8/10

Víkend (Weekend, 2015) – Mátyássy Áron “erdélyi” thrillerjének legnagyobb hibája az, hogy többről akar szólni, mint ami a történetben benne van. A végkifejlet -itt nem kifejtendő- tanulsága, valamint az odáig vezető út túl bonyolult egy feszült légkörű, véres, durva thrillerhez, simán elég lett volna annyi, amennyit kétbites aggyal bele lehet látni: korrupció, simlis vállalkozó, egyszerű, de egyenes gyimesi legények kontra elkényeztetett, nagyképű vállalkozók. Ezen felül a film príma, világszínvonalú darab. Csodásan van fényképezve (Győri Márk), feszesen, lendületesen van rendezve: abszolúte működik, mint egy jó közepes hollywoodi thriller. Egyáltalán nincs benne “ciki” jelenet, jó a zene, jók a szereplők – még az is tetszett, hogy olykor nehezen lehet érteni az-igen mocskos, de éppen ettől pontos dialógot. Aki nem hiszi el, hogy a fehér VW luxusterepjárókban utazó milliomosok szájából is úgy pattognak kifelé a faszok, mint egy rendes melósából a Soproni világos közben, az nem járt még fehér VW-ban utazó milliomosok között, s az, hogy esetleg nem értesz kristálytisztán minden lófaszt, az csak éppen azt mutatja, hogy Gryllus Dorka, Lengyel Tamás vagy Simon Kornél nem úgy beszél, mint egy színész, hanem úgy, mint egy ember. Régebben épp ez volt a bajotok… (Nyuszika.) A film rendben van, a túlírt cselekménnyel együtt is tetszett. Nem nagy film, nem jár érte Oscar, vagy efféle, de egy korrekt, rendes műfaji film. 8/10

Banshee – 4. évad (Banshee, Season 4., 2016) – A maga nemében zseniális harmadik évad után jó, hogy ezzel az utolsó évaddal vége is a történetnek. Hogy így van vége, az a jó, mert az alkotók legalább emelt fővel búcsúztathatták el a nézőktől hőseiket. Nyomokban ugyan olykor visszajött, amiért ez a sorozat jó volt, a meghökkentően ötletes akciójelentek, illetve fordulatok, azonban itt már az első résztől elkezdődött a könnyes búcsú – ami viszont idegen a sorozat eddigi “szellemiségéhez”. Túl sok a rinyálás, hogy úgy mondjam. Szerintem a sátánista kiegészítő szál is gyenge volt -bár az ennek kapcsán megjelenő FBI-ügynöknőben lett volna potenciál-, a kartellt is tán felesleges volt belevonni a történésbe – érezhetően ezt a szériát már nem nagyon akarták Jonathan Tropperék, és minden energiájukkal azon voltak, hogy valahogyan befejezzék. Elfogyott a patron. A muníció max. 4-5 részre volt elég, azonban ki kellett húzni 8 részre… Ez a széria 6/10, az egész mondjuk: 7/10

Phoenix bár (Phoenix, 2014) – A kissé kimódoltnak tűnő felütés (arcplasztikázott, így felismerhetetlen holokauszttúlélő visszamegy férjéhez, aki annak idején elárulta őt és így most nem ismeri fel), valamint az előre eléggé biztosan sejthető -ennek ellenére katartikus- végkifejlet ellenére alaposan végiggondolt, lelkileg, érzelmileg igen pontos a német Christian Petzold filmje. Akár színpadon, a színpad erősen fókuszált, teátrális közegében is működőképes a történet, akár a két főszereplővel is – mert a kimódoltság, előre sejthetőség ellenére is hiteles. A cselekmény felszíne, és annak mély pszichológiája mellett azonban a film megrendítő erejű allegóriája is a német nép lelkiismeretét gyötrő szégyennek, amit afelett érez nagy részük, amit a második világháborúban műveltek elődeik a zsidósággal. Lene öngyilkossága viszont már számomra túlzás – mégha a történelem produkált is efféle túlzásokat. Nem kicsi anakronizmust érzek viszont a film történetét fontos, a drámai végkifejletet alapvetően meghatározó dal, a Speak Low esetében. A dalt ugyanis Kurt Weill 1943-ban komponálta, ekkor mutatták be ugyanis a Vénusz érintése című musicalt a Broadwayn, aminek ez volt az egyik slágere. A zsidó Nelly (Nina Hoss – a képen) viszont ezt a dalt aligha énekelhette, értelemszerűen az 1943-as amerikai premiert követően, Berlinben. Elsősorban ezért csak: 8/10