Volt már a minap egy ember, aki kimászott az ablakon, és eltűnt, aztán volt egy galamb, aki (a semmi) ágán tűnődött el a létezés értelmén, vagy inkább értelmetlenségén, volt már egy lány is, aki a tűzzel játszott, volt már egy másik lány, bizonyos Veronika is, aki meg akart halni – és volt már elég sok, egymásra nagyon hajazó című skandináv, de főleg svéd film (illetve könyv), hogy simán keverjük felületesen tájékozódva ezeket egymással. Valamiért imádják ezeket a hosszú címeket… Frederik Backman Svédországot (és tán a világ értelmesebb felét is) megrengető bestsellere, amely immár film-formátumban is megjelent, szintén nem aprózza el: Az ember, akit Ovénak hívtak pompásan illik a hosszú című, ám igen remek svéd filmek sorába.

Felületesen, előzetesen ismertetőket, trailereket nézegetve még azt is hihetjük, hogy témájában nincs új a nap alatt, és ismét egy kiégett, elmagányosodott emberi élet, amit ideje korán kíván “gazdája” elhajítani magától, aláhúzva egyben az igen csúnya eredményeket mutató svéd öngyilkossági statisztikákat. Aztán látjuk is, ahogyan Ove, az 59 éves, korpulens svéd (Rolf Lassgård) éppen sámlin egyensúlyozva hurkot húz a nyakára a film eső jeleneteinek egyikén – azonban értelemszerűen hiába, hiszen még a film elején járunk, és a címszereplő ekkor még nem halhat meg. Később aztán megismerjük történetét is, amely viszont már egyáltalán nem fog alátámasztani semmilyen sztereotípiát, semmilyen hazug statisztikát, hiszen az emberről és az életről fog szólni, ezek sokszínűségét és szeretetreméltóságát hangsúlyozva. Nem véletlenül lett óriási siker a film, bármerre mutatták be eddig.

Bár több adatlapon is fekete komédiaként jegyzik Hannes Holm filmjét, és a halál, az elmúlás valóban tekinthető egyfajta leitmotivnak, melyre mintegy fel van csiptetőzve a cselekmény; valóban vannak komikus elemek is a történetben – viszont legalább ennyire benne van az élet tisztelete és szeretete, a szerelem romantikája is, a humánum és az egymás iránti tolerancia feltétlen hangsúlyozása is, de van benne mély, valódi, emberi dráma is. Túl leegyszerűsítő tehát le-fekete komédiázni szegény Ove történetét, mely összességében, hangulatában, energiáiban inkább a hasonló irányú és amplitúdójú Életrevalókra emlékeztet: ez is egy igazi életigenlő pozitívum-bomba, melynek detonációja során éppen annyit sírunk, mint nevetünk. Egy szóval, ha jót akarsz magadnak és a nyáron néznél egy igazán jó filmet is a moziban, akkor az ez legyen.

Holm bravúros szakmai tudással, ám minden magakellető virblizés nélkül vezérli végig a morcos, öreg Ove sztoriját idősíkokon, jelen idejű társadalmi problémák szinte enciklopédikus kaleidoszkópján keresztül. Magától adódó természetességgel esik szó a nemzeti ipar támogatásából adódó nézetkülönbségektől a migránskérdés kezelésén keresztül a homoszexualitás vagy éppen a mozgásukban korlátozottak esélyegyenlőségét illető, igen bonyolult kérdéskörig, miközben sohasem érezni, hogy ezek didaktikusan lennének beleerőszakolva Ove -amúgy a maga valójában igen szomorú- élettörténetébe. Ove élte, leélte a maga egyszerű, szabály- és törvénytisztelő, szűkös koordinátarendszerbe szabott életét, úgy, hogy közben maga sosem hitte el, hogy mennyi jót tett ezzel a körülötte élő embereknek. Az ember, akit Ovénak hívtak, nagyon jó ember volt – egy nagyon jó filmben. (Isten mentsen meg minket a hollywoodi remake-től!) 10/10