Itt járt Britt-Marie (Britt-Marie var här, 2019)

Tehát az van, hogy én nem igazán szeretem a focit. Soha nem szerettem igazán. Jó, gyerekkoromban szerettem belógni a suli pályájára, hogy ott igazi hálóba rugdalhassuk a bőrt, de két kezemen meg tudom számolni, hányszor voltam életemben összesen labdarúgó-mérkőzésen (és ennek a számnak is a túlnyomó hányada szülővárosom megyei negyvenhatos focicsapatának meccseit jelenti). Sosem voltam jó focista. Én kenuztam, és kenus-, kajakostársaimmal mindig irigykedve, de büszkén és dacosan  néztük sportegyesületünk ififocistáit, akik még az edzésen is vadiúj Adidasokban feszítettek, miközben rólunk (amúgy egy közismert magyar sikersportág reménybeli bajnokairól, miközben a magyar foci már akkor is szar volt) a szó szoros értelmében lerohadt a cucc. Nem mondom, néha a tévében belenézek valamilyen BL-meccsbe, vagy egy-egy VB-mérkőzésbe, néha egy picit el is kap a lelkesedés, ha egy jobb meccset látok, de többször volt már, hogy ordító gólhelyzetben lévő játékosról kapcsoltam el – egész egyszerűen nem érdekelt, hogy berúgja, vagy éppen kihagyja a helyzetet. Manapság pedig, mióta gyakorlatilag államformává vált nálunk a fociimádat, kifejezetten rühellem ezt a játékot.

Mindezt csak azért mondtam el, mert az Itt járt Britt-Marie című cukiságnak szánt svéd “feel good-film” cselekményének központi szervezőeleme a foci, illetve a foci, amely az élet és a boldogság kizárólagos kelléke. Tehát érthető talán, hogy engem alapjaiban nem tudott megrázni az alkotás, mely amúgy Az ember, akit Ovénak hívtak című film alapjául szolgáló regényt is író Fredrik Backman hazánkban is megjelent könyvéből készült – az elsősorban színészként ismert fiatal és csinos Tuva Novotny második egész estés rendezésében.

A történet lehetne érdekes, ugyanis Backman ezúttal is a nyugdíjaskori újrakezdés lehetőségeivel foglalkozik. A címszereplő Britt-Marie (Pernilla August) negyven éve hűséges, végletekig pedáns, háztartásbeli felesége férjének, amikor fatális körülmények közepette rájön, hogy “ura” évek óta csalja egy nála alig néhány évvel fiatalabb, de a külsejére sokkal többet adó nővel. Britt-Marie szolidan, csendesen, ahogy egész addigi életét leélte, otthagy csapot&papot, és világgá megy. Mivel azonban valamiből meg is kell élni, és mivel negyven éve nem dolgozott, kénytelen elfogadni az egyetlen állást, amit a helyi munkaügyi központ ajánl – egy főként bevándorlók lakta, lepukkant telep ifjúsági központjában lesz futballedző. A 63 éves Britt-Marie, aki meccset addig életében nem látott, és amúgy is gyűlölte, mivel férje, meccs idején, még az általa nagy műgonddal feltálalt vacsorát sem ette meg, mert rohant nézni a focit…

Csakhogy a telepi srácoknak a foci az egyetlen szórakozás, és amikor Britt-Marie meglátja a csillogó, többségükben ébenfekete szemeket, a dolog eldőlt. Van aztán itt minden, még egy hamvas szerelmi szál is, de ahogyan az is különösebb beteljesedés nélkül tűnik el a semmibe, a futball iránti rajongásra -és természetesen egy sorsdöntő mérkőzés dramaturgiájára- felfűzött cselekmény is katarzis nélkül múlik el. Pedig ziccer bőven van a történetben. Elsőnek itt van a svéd nyárspolgári környezetből érkező, az átlagosnál lényegesen pedánsabb, érzelmeit már évtizedek óta mélyre rejtő címszereplő és a renddel és fegyelemmel egyaránt komoly kihívásokkal küzdő, de szeretetre és elismerésre éhes telepi srácok közötti dinamika, ami önmagában elvinne a hátán nem egy filmet – itt Novotny “ajtó-ablak helyzetben” “lepasszolja a pettyest”… Komoly szerepet kap a történet első harmadában az ezermester, csupaszív kebabos Memo (Mahmut Suvakci), ehhez képest a végén csak örülni látjuk a happy (?) endnek. Hasonlóan jelentős mellékfigura Sven, a rendőr (Anders Mossling), aki úgy startol rá a telepre érkező, 40 évnyi háztartásbeliség minden nyomát magánviselő Britt-Marie-ra, mintha az maga, Brigitte Nielsen lenne, fénykorában, de aztán mégis, minden orrunkra kötött ok nélkül “hagyja a levest kihűlni”. Kenttel (Peter Haber), a léha férjjel pedig olyan ridegen bánnak el az alkotók, hogy majdnem még őt sajnáljuk (de csak majdnem). Egyszóval, langyi kis tévéfilm ez a történet, össze sem mérhető Ovéval. Talán csak a háztartási munkára és gyermekmegőrzésre használt feleségek és nagymamák találhatnak benne valamit… és talán Orbán Viktor is, aki láthatná, hogy a foci öröme messze nem pénzen, puccos stadionokon és méregdrága futball-akadémiákon múlik… 5/10

Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.