Kissé nagyképűre sikeredett a 2019-ben három Oscar-díjat is elnyert film magyar alcíme, mert legyen bár a Zöld könyv témája mégoly fontos, sőt, aktuális, azért a Szeresd felebarátod, mint tenmagadat! bibliai parancsát egyetemleges útmutatóként beállítani meglehetősen leegyszerűsítő. Pont annyira leegyszerűsítő, mint amennyit a film is elárul a rasszizmusról. Én igazat adok Spike Lee-nek, aki elég hangosan csattant fel ez ügyben, a rasszizmust ennyivel már “elintézte” a Miss Daisy sofőrje című nagy sikerű film is – függetlenül attól, hogy Lee hasonló témájú, de sokkal karcosabb, erősebb és szerintem hatásosabb Csuklyások című filmje sem az a film, amely Oscart szokott nyerni.

Oscart pont az ilyen filmek szoktak nyerni, mint amilyen a Zöld könyv is. És egyben éppen ez a baja is a filmnek: túlságosan is kiszámítható és ki is számított, fazonírozott, elkent és összemosott alkotás Peter Farrelly valóságos sztorin alapuló filmje, melynek tanulsága -bár fontos és erkölcsileg megfellebbezhetetlen- éppen ezért közhelyes és didaktikus. Látásmódja, ahogyan a múlt század hatvanas éveiben, a déli államokban még bőszen dúló apartheidet megjeleníti, pontosan úgy korrekt politikailag, ahogyan ma már -pl. az egyéb rossz tulajdonságai mellett nyíltan rasszista Donald Trump amerikai elnöki székbe jutását is eredményező- politikai közgondolkodásban egyáltalán nem okos. Persze, a történet igaz (mint ahogyan a Fidelio is szépen feltárja), valóságtartalma nehezen megkérdőjelezhető, még ha ezt egyesek véleményezik, árnyalják is azt, amit a filmben megtudunk Don Shirley és Tony Vallelonga két hónapos déli tripjéről, de ebből általánosítani nem lehet és nem is szabad. Spike Lee, igaz, ő fekete, tehát nem fehér, mint azt Farrelly “szemére vetik” sokan, de nem méricskél, nem egyensúlyoz és nem is sarkít ennyit, mégis nagyobb a súlya annak, amit elmesél. Farrelly filmje, Kirk Lazarus (Trópusi vihar) után szabadon, nem nyomta fullba’ a kretént (értsd itt: nem lett túl kemény, túl megosztó), és gyütt is az Oscar.

De nyilván igaz az is, hogy azért a puccos, és értékítéletében azért sokszor támadható Amerikai Filmakadémia sem dob meg akár milyen filmet 3 híres szoborral. A Zöld könyv működik, kerek, sima és gond nélkül lecsúszik a két óránál jóval bővebb vetítési idő is. A különbség mindössze annyi közte és egy igazán jó film között, mint a filmben akár bújtatott reklámként is megjelenő KFC-s Hot Wings összevetése az anyu által otthon, jól bejáratott vaslábasban sütött, valamint valahol Baton Rouge külvárosában, egy feketék által látogatott kifőzdében kapható rántott csirkével. Adott esetben baromi jó tud lenni egy kosár Hot Wings, de azért a fasorba’ sincs az utóbbiakhoz képest. Adott esetben viszont tényleg baromi jól tud esni… A Zöld könyv tulajdonképpen hibátlan dramaturgiával halad célja felé, még a norvég dán/amerikai származású Viggo Mortensen is képes elhitetni azt, hogy ő most egy meglehetősen suttyó digó (értsd: amerikai olasz), aki a kaja, család, önérzet szentháromságán kívül nem ismer se Istent, se embert, míg Mahershala Ali kezét is lehet nézni, miközben zongorázik és nem hiszem közben azt, hogy nem tud zongorázni, miközben szerepe szerint zseniális zongorista. Mindeközben igen szépen megjelenik a két, tökéletesen ellentétes karakter közötti dinamika is, amely képes végig is vinni a nézőt a történeten. Egészében olyan szép, olyan megható a film, hogy az előbbieket is figyelembe véve mégis hihetetlen – bármennyire is igaz. 7/10