Rossz versek (2018) – Ma már világos, hogy nincs semmi furcsa és megmagyarázhatatlan abban, hogy Reisz Gábor tehetséges fiú. Új filmje még jobb is lett, mint bemutatkozó, 2014-es VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmje. Összeszedettebb, átgondoltabb, de legalább annyira spontán, szabad és vicces. Őszinte, kedves munka, mely vélhetően (a filmet kísérő interjúözönből pedig tudhatóan) valós szakítás története, felnagyítva azt egy valódi felnövés-történetté, valamint egy harmincéves srác egzisztenciális útkeresésévé. Remekül vágott, a rendelkezésre álló költségvetést ügyesen felhasználva egy lényegesen látványosabb film ez, melynek legnagyobb erénye az, hogy legalább 70-75 %-ban olyan, mintha rólam szólna. Na, nem tényszerűen, hanem úgy általában: az ilyen fiúk, mint amilyen én is vagyok, meg amilyen nyilván Reisz Gábor is, pontosan így viszonyulnak a fontos dolgokhoz, mint az iskola, a sport, a csajok, a gitározás, a “nagybetűs” élet és a család iránt, ahogyan e filmben láthatjuk. Tényleg szórakoztató, szép és vidám kis film ez, amit ha lehet, a Cirko Gejzír moziban kell megnézni – libabőrös élmény lesz a szinte kézzel fogható hitelesség. 9/10

Borg/McEnroe (2017) – Egyenes, szép sportdráma a svéd Janus Metz filmje, mely -értelemszerűen- Björn Borg figuráját állítja a minden idők egyik legizgalmasabb wimbledoni teniszdöntőjét felelevenítő történet középpontjába. A -számomra legalábbis- jóval izgalmasabb személyiségű John McEnroe-t sem tudja megkerülni, azonban ő csak másodhegedűs a filmben. A döntőben is az volt, bár ha az egy évvel későbbi, 1981-es döntőt helyezzük a történet csúcspontjába, akkor pont fordított lenne a felállás. De hát egy svédnek ne vessük szemére, ha egy svédet sztárol – aki ráadásul ezért mindent meg is tett nagyszerű pályája során. Érdekes adalékokat tudhatunk meg e filmből Borgról (Sverrir Gudnason perfekt alakításában), akinek edzőjével (Stellan Skarsgård) való kapcsolata is van olyan izgalmas, mint maga, a drámai döntő (aminek korrekt, a maratoni teniszmeccs kulcspillanatait kiemelő, illúziókeltően reprodukált jeleneteivel Metz azért szépen elviteti filmjének drámai súlyát), McEnroe (Shia LaBeouf szintén lenyűgöző) így csak asszisztál, de azért kellő súllyal: egy említésre sem méltó ellenfelet legyőzni nem nagy cucc, még ha tudjuk is jól, hogy McEnroe azért nem akármilyen teniszező volt. Egyszóval, mint film, semmi extra, de amit kell, azt biztosan és ízléssel tudja a film – a végső “poén” pedig tényleg szép, és főleg igaz. 8/10

Hologram a királynak (A Hologram for the King, 2016) – Tom Tykwer a jelen legjelentősebb német filmrendezője, még akkor is, ha mostanában néha mellé is nyúl projektjeiben. Ezúttal viszont nem nyúlt mellé, még ha a közönség nem is kezeli a helyén (imdb: 6.1) ezt a filmet. Dave Eggers ismert regényét adaptálja, szerintem jól. Tom Hanks egy kiégett amerikai üzletembert alakít a történetben, akit cége -talán felmentés és kirúgás helyett- egy szaúd-arábiai kiküldetésre küld, melyen a szaúdi királynak kellene prezentálnia egy új, holografikus kommunikációs technológiát. A könyv alapján a film élvezetesen, fanyar verbális és vizuális humorral ábrázolja az egymástól tökéletesen különböző kultúrák közti közeledés lehetőségeit, az amerikai külgazdaság problémáinak pontos, tömör kritikáját, valamint egy középkorú férfi lelki- és egzisztenciális “hogyan-továbbjának” dilemmáját. Tykwer remekül vág e történetben is: azon kevés filmes közé tartozik, akik a vágást valódi dramaturgiai, sőt cselekményszervező eszközként képes használni. Ezzel együtt a film nem igazán közönségmozi, de ha hajlandóak vagyunk odafigyelni, akkor egy kifejezetten értelmes és tanulságos történettel tölthetjük az erre szánt időnket. 8/10

Pókstratégia (Strategia del ragno, 1970) – Bernardo Bertolucci e korai filmjében J. L. Borges novelláját parafrazeálja “saját képére”. Egy politikai gyilkosság (egy fasiszták által orvul lelőtt kommunista hős), valamint egy Mussolini ellen elkövetendő, meghiúsult merénylet részlet-, és gondolatgazdag reprodukciója a történet, illusztratív zenei kíséretként Verdi Attila és Rigoletto című operáinak egyes részleteivel. A cselekmény laza: a mártír hős fia próbálja apja még élő társai, szerelme, valamint ellenségeinek segítségével megismerni a tragikus történteket. A nyomozást rengeteg szimbolikus utalás, valamint lírai kép kíséri, Bertolucci jellegzetes stílusában: az életműben szervesen rögzülő, ám belőle nem igazán kiemelkedő film ez. 6/10

Banditák (Bandits, 2001) – Igen kellemes, szórakoztató szajréfilm Barry Levinson filmje, afféle Tarantino Light, vagy Bonnie és Clydes, szolid csattanóval a végén. Jól működik Cate Blanchett, Bruce Willis és Billy Bob Thornton triója és tele van film finom (olykor meg egészen abszurd) vizuális, valamint verbális poénokkal. 7/10

Húzós éjszaka az El Royale-ban (Bad Times at the El Royale, 2018) – Olyan ez a film, mintha Coenék rendeznék Tarantino modorában, Lynch producerkedésével az Alkonyattól pirkadatig-ot. Néhány furcsa karakter jön össze egy furcsa helyen, a Nevada és Kalifornia állam szó szoros értelmében vett határán fekvő El Royale nevű mulató-motelben (a határ a hall közepén fut, és ezt egy vastag vörös vonal is jelzi), hogy aztán, miközben odakint szakadni kezd az eső, menetrendszerűen érkező, és olykor valóban meglepő fordulatok után, a végén csak ketten maradjanak. (Ha a fehér részt kijelölöd, megtudod a spoilert…) Drew Goddard jó író, dolgozott J.J. Abramsszal többször is (Lost, Coverfield), és jó rendező is, hiszen manapság ritkán látunk olyan filmet, melyben a rendező nem pofáztatja szét az egész filmet szereplőivel. Ráadásul úgy, hogy még ő is írta a sztorit… Tényleg ütős, húzós, szórakoztató kis (illetve, nagy, hiszen majd két és fél órás) darab ez, jók a zenék is, jó az aurája, jók a színészek is… Csak egy baja van: Olyan, mintha Coenék rendeznék Tarantino modorában, Lynch producerkedésével az Alkonyattól pirkadatig-ot… 7/10

Csuklyások: BlacKkKlansman (BlacKkKlansman, 2018) – Spike Lee bravúrt követett el filmjével, amit nem véletlenül kapott 6 db. Oscar-jelölést, és nyerte el egyebek mellett a ’18-as cannesi filmfesztivál zsűrijének nagydíját. Egyszerre megindító, az Egyesült Államok mindennapjait ma is átszövő, rasszista indíttatású erőszakról szóló, katartikus filmeposz ez, egy szórakoztató, bőven két órán felüli hossza ellenére mindvégig lendületes zsaru-haver történet, valamint enciklopédiája a hetvenes évek elejének-közepének fekete (szub)kultúrájának. A megtörtént eseményeket elmesélő történetben Colorado Springs városának első fekete zsaruja, egy zsidó származású kollégájával beépült a KuKluxKlánba… Ízlelgessük ezt egy picit. Ugye? Én tökéletes filmnek értékelném ezt az alkotást, mert amellett, hogy van tartalma, ami ráadásul aktuális is, de mégsem szájbarágó, stílusban is egyben van, egyetlen felesleges perc nincs benne, mégis kerek egész, úgy ahogy van. A dialógok pattognak, szellemesek és pontosak, a színészek (elsősorban John David Washington és Adam Driver -a képen ők-, de a különféle mellékszerepekben is remek karaktereket látunk) kiválóak, és a zene… a zene is baszott jó (Terence Blanchard). 10/10