Az örökösnő (Toppen av ingenting / Real Estate, 2018)

Amikor a konzervatív, jobboldali alsó-középosztály visszavág… Mint amikor enyhén kopott, de azért bőven benaftalinozott panofixbundás mamókák dobálják kutyakakival, csúnya szavakat kiabálva a raszta-tincseiket palesztinkendőkbe bugyolálva, békésen a fák kivágása ellen tiltakozó balos zöld fiatalokat. Mint amikor piros, Make America Great Again sapkás, foghíjas, hamburgertől-sörtől hájasra dagadt, büdös szájú “amerikai hazafiak” oktatják hazaszeretetre a szent földjeikért imádkozó öreg indiánokat. Mint amikor a szélsőjobbra tendáló, nemzeti-konzervatív kormány vezérkara körberajong egy nyíltan homoszexuális, a pedofíliát nyilatkozataiban támogató, sőt, kívánatosnak tartó, huszonéves krakélert, csakis azért, mert olyat is mond, ami egybevág az aktuális kormánystratégiával. Ilyen érzéseket kelt bennem a svéd Måns Månsson és Axel Petersén tavaly Berlinben bemutatkozott filmje, Az örökösnő.

A sztori egyszerű, mint a szög. Egy élemedett korú, a gravitációval való küzdelmet már egy ideje feladó svéd hölgy, aki az elmúlt jó néhány évtizedben a spanyol tengerparton tengette az életét, lakásról lakásra, farokról farokra, ahogy mondani szokás, kényszerűségből hazaköltözött a pusztuló, rothadó, fagyos Svédországba, hogy ott átvegye örökségét, amit 98 éves korában elhunyt apja hagyott rá. Az örökség egy 12 emeletes, lepukkant bérház, benne egy csomó, követhetetlen bérleti joggal ott lakó, többségében hátrányos helyzetű (bevándorlók, gyereküket egyedül nevelő anyák, stb.) lakóval, valamint a ház gondnokságát -elvileg- ellátó, lassú észjárású, gyakorlatilag néma öccsével, valamint annak alkoholista fiával. A nő hamar átlátja a helyzetet s gyorsan eladná a házat, azonban ezzel kiszúrna a bennlakókkal, de a saját rokonaival is – akik a saját eszközeikkel fel is lázadnak ellene. Azonban Nojet, az örökösnő felveszi a harcot…

Nem is azzal van nekem bajom, hogy a jogos tulajdonos hasznot akar húzni saját tulajdonából, mert az teljesen természetes. Ráadásul Nojet a történet elején normálisan, civilizált módon próbálja kezelni a helyzetet, és igazából csak akkor válik groteszkké küzdelme, amikor saját rokonai szembesítik a valósággal (meglehetősen brutális módon). Azzal nem tudok mit kezdeni, ahogyan a (negyven körüli) svéd alkotópáros azt láttatja. Eleve bizarr a film vizuális koncepciója. A 88 perces -tehát szerencsére nem túl hosszú- történet 90%-a szuperközeliben van felvéve, és nem igazán tudok más indokot találni arra, hogy ezeken a képeken nagy részben egy hetven körüli hölgy ráncait, megereszkedett testét, májfoltjait, fogköveit és véreres szeme fehérjét kell néznem, mint azt, hogy ezen a két fiatalember gúnyolódik. Né’má’a lottyadt vén spiné! – horkannak fel öblös Bloody Mary-s poharukból kretén kacajjal. Ez egyrészt megalázó minden erősen koros hölgyre nézve, másrészt részvétet és valahol tiszteletet ébreszt a szerepet alakító Léonore Ekstrand felé, hogy bevállalta azt, amit szerintem 1000 hasonló korú színésznőből 990 kapásból visszautasított volna. De ha művészi feladatként, kvázi utolsó, nagy kihívásként el is vállalták volna, ahogy Ekstrand is elvállalta, akkor sem érzem ennek már nem éppen nettül kinéző hölgy testének ilyen mikroszkopikus jellegű feltárásának indokoltságát, mivel ez az égadta világon nem támasztja alá a történetet semmivel. Két lépéssel távolabb lépve pont ugyanennyire látnánk groteszknek a karakterét, főleg, amilyen a történet végére lett.

Merthogy legyen Nojet harca bármennyire jogszerű, a történet felében, második harmadában egyértelműen fog látszani, hogy itt most ő az, akit ki kell nevetni – és győzelme sem lesz igazi, kiérdemelt győzelem, már amennyiben a végén ő győz… Főleg, amikor megismerjük támogatóinak, például apja démoni ügyvédjének, vagy a hölgynél évtizedekkel fiatalabb vevőaspiránsnak karaktereit. Az ügyvéd titokban Elvis Presley legnyálasabb utánérzéseit keresztezi a svéd tikktakk-dirrdurr technóval, mint zenei producer, a fiatal vevő pedig simán megdugja az eladót, néhány pohár bor után – ami azért minimum meghökkentő, tekintve a szituációt. A svéd rendezőpárosnak nyilvánvalóan voltak ötletei, egy-két jó is, azonban ami ebből született, az egy rossz film. Vizuálisan egyértelműen kellemetlen élmény, de üzenete sem egyértelmű. Az ellenfél ugyanis, a két rokon kivételével, jobbára arctalan, megszeppent massza. Egy gyenge ellenfél legyőzése pediglen nem győzelem, már a szó dramaturgiai értelmében. Mindeközben senki nem vitatja, hogy a jog szerint Nojetnek van igaza, ő szenved el súlyos sérelmeket… Nem értem én ezt az egészet (lásd még: első bekezdés). 3/10

Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.