Szarul állnak a dolgok ezúttal is. A családi történetek belga specialistája, Felix van Groeningen (lásd: Szarul állnak a dolgok, Alabama és Monroe, Szex, mámor, rock’n’roll) új filmjében Amerikába látogatott, de ott is csak családi drámát talált. A Csodálatos fiú egy apa áldozatos küzdelmét mutatja be fiáért, aki viszont a kábítószerekkel küzd legalább ugyanekkora intenzitással, és mint látni fogjuk, ugyanekkora sikerrel is. A filmben bemutatott történet valós, a szereplők saját nevükön szerepelnek, s a forgatókönyv az általuk megírt könyveken alapul. Az apa is megírta harcának történetét, és a fiú is. Ennyiből már sejthetjük, hogy a történet vége ezúttal nem lesz tragikus, de hogy szenvedés lesz benne bőven, azt szintén sejthetjük.

A fiú, Nic Sheff (Timothée Chalamet, a Szólíts neveden-ben feltűnt fiatal színész játssza rendkívül hitelesen) nem holmi spanglizgató, néha berúgó átlagtinédzser. Mire apu, David Sheff (Steve Carell – őt elsősorban komikusként tartják számon, de pl. a Foxcatcher drámai főszerepéért kapott Oscar-jelölést) észleli, hogy a fiúval valami gond van, addigra Nic gyakorlatilag már túl van szinte a teljes droguniverzumon: épp a kristályos metamfetaminon, a Breaking Badből elég alaposan megismert brutálkemény szintetikus cuccon pörög, amiből tudvalevőn, nem igazán van kiszállás. Ennek megfelelően az apa fiáért folytatott harcának kimenetele borítékolva van, David, mostani és volt családjának teljes támogatásával, teljes mellszélességgel beleáll a küzdelembe.

A filmnek ez a része egy rendkívül érzelmes, hosszas ölelésekben, könnyes és zavartan, idegesen elkapott pillantásokban gazdag melodráma, becsületes, odaadó és tényleg keményen küzdő apafigurával, támogató feleséggel (Abbie a Vészhelyzetből, azaz Maura Tierney), két szöszi cukisággal, mint testvérkékkel, kutyákkal, idilli villácskával, kerttel, medencével, egyszóval mindennel, amire normális ember vágyhat. Nekünk, nézőknek éreznünk kell, hogy mekkora hatalma van a kristálynak, hogy akit hatalmába kerít, az gond nélkül mond nemet, még akár erre az idillikus életre is. Érezzük is, de érezzük a rendező igyekezetét is, ahogyan ezt éreztetni akarja velünk. Ez nyilvánvalóan David Sheff könyve. A film ezen vonulata róla szól, és tényleg lenyűgöző, hogy mi mindent vállalt be fiáért, még akkor is, amikor a legtöbb férfi már feladta volna (az anyák azért tovább küzdenének). Mindazonáltal, ez az oldala a történetnek, bár hatásos, azért érezhetően kimódolt. És túl sok a hatásvadász zene, bár ez érvényes az egész filmre.

Érvényes a fiú sztorijára is, ami azért lényegesen erősebb, intenzívebb az apa könnyes küzdelménél. Nem az érzelmek intenzitása miatt, nem a drámaisága miatt, persze, ez is bőven benne van, hanem azért, mert valóban igen hitelesen mutatja be egy kemény drogfüggő hétköznapi, állandó hazudozásban, képmutatásban tobzódó életét, amit a külvilág lát belőle, de Chalamet kiváló színészi teljesítmények köszönhetően, érezzük talán azt is, ami belül játszódik le. Nic figurájában átélhető az a beszűkült, szinte lezombisodott lelkiállapot, amit egy drogos érezhet akkor, amikor nincs betépve, de átélhető az a semmihez sem hasonlítható eufória is, amit akkor él át, amikor beüt a cucc – és ami miatt egy nem drogos soha nem fog megérteni egy drogost. Illetve, ami miatt az apa sohasem győzhet ebben a harcban…

E két fonatú történet végén azért fityeg a “vörös farok”, mert a stáblista elején inzert tudatja velünk, hogy ma az Egyesült Államokban az 50 év alattiakat leginkább fenyegető halálok a drogtúladagolás. Íme a példa, hogy bár reménytelen, de azért küzdeni érdemes. Nic és David Sheff története, persze, nem a mai is aktív keménydrog-használókhoz szól, őket nem érdekli az, amit Nictől megtudhatnak, hiszen ők maguk is tudják, élik (még), viszont David példája talán lehet hatásos. Ennek érdekében a filmet rendező Felix von Groeningen mindent el is követett. Ha kiegyensúlyozottabb, realistább filmet csinált volna, akkor az ítészeknek talán jobban tetszene, viszont az üzenet tán kevésbé érne el az ún. célközönséghez. 7/10