Azt gondoljuk, egyszerű filmet készíteni, és persze, még egyszerűbb kritizálni azt. Aztán bemegyünk a moziba, hol a 4D-be, hol csak szimpla ócska, “kis piszkosba”, vagy manapság  simán csak wifin leközvetített digitális jelekkel projektorozzuk magunknak a saját vásznunkra. A vászon örök, nagy fehérségére képek íródnak, a kockák, jelek mozgóképpé állnak össze és már megy is a mozi. A Szólíts a neveden kissé banális története a kamaszkor édes életével kezdődik, mikor az ember mindent akar és minden akar lenni, arról nem is beszélve, hogy ebben a korban dől el, hogy a tehetség kibontakozik vagy hamvába holt. Verset írunk, zenélni kezdünk, hangszereken játszunk, barátságokat, szerelmeket próbálunk lányokkal, vagy fiúkkal.

Nehéz arról tárgyilagosan beszélni, miszerint az utóbbi hogy jön létre. Ismerünk a művészetben nagy barátságokat, melyek nem feltétlen fizikális vonatkozásban valósulnak meg. Az útkeresés sajátos emberi tulajdonság, egyedi és más fajra nem jellemző vágy, az alkotás vágya, a szerzés vágya és az adni vágyás. Az a fránya boldogsághormon, ami fájdalmat tompít és eufóriát okoz, akár egy szép dallamsor megírásakor, de okozhat testit is, ha megismerünk valakit, aki kedves lesz számunkra. Vágyódunk a közelségére, zsilipek szakadnak át, áramlások, örvények jönnek létre, apró játékok, a kacérkodás, a közönyösség játékai. Majd a döbbenet, ahogy vonzás egyre közelebb hozza egymáshoz a két személyt. Azonos hullámhossz, egymás gondolatainak befejezése, vágyak a totális megismerésre, az elsöprő érzelmek megélésére, majd a testi vágyakra hangolódás. A Szólíts a neveden Oliver (Armie Hammer) és Elio (Timothée Chalamet) története (és Luca Guadagnino Oscar-díjas filmje – Legjobb adaptált forgatókönyv, 2018), ám ez a történet olyan öreg, mint maga az emberiség. Az első szerelem csodáival, kínjaival, beteljesülésével, a görög drámákon át Shakespeare-ig, az élet kegyetlen kényszerével, az elválással.

Fontos a filmben az identitás keresése, nem csak a szerelem és barátság nemi vonatkozásai dominálnak. Sokkal inkább szól az önazonosság megtalálásáról, az útkeresés és önmagunk megtalálásának krédójáról. Na, és persze a szépségről… Szép emberek játszanak szép történetet, jó színészek hitetik el a nézővel, hogy ez a harmónia és béke olyan egyszerű, hogy bárki lehetne a helyükben, bárki élhetne úgy, ahogy ők. Az ilyen filmek talán azért íródnak, mint jelen esetben, nagyszerű könyvekből, melyhez a film még ad hozzá, még jót és még szépet; hogy mi beüljünk a moziba, élvezzük a történést, gondolkodjunk rajta, következéseket vonjunk le. Vagy töltsük le valamelyik “mappába” és borús, rosszkedvű estéken, téli zimankóban elővegyük, lejátsszuk, és élvezzük a napfény ízét, a lét játékos kedvességét és azt a bizonyos endorfint.