A férfi mögött (The Wife, 2017) – “Minden sikeres férfi mögött áll egy erős nő” – tartja a mondás. Ezzel a bonmot-val játszik el ez a film, mely formáját tekintve valóban inkább tévéjáték, mely meglehetősen furcsán is néz ki a 2019-es Oscar-cécó puccos mezőnyében, ahová Glenn Close alakításának köszönhetően került. A két hölgy (Meg Wolitzer regényét Jane Anderson adaptálta) által írt történet amúgy valóban fontos témát boncolgat. Nem lövöm le a film szolid poénját, de ezúttal arról a bizonyos “erős nőről” van szó, aki ama “sikeres férfi” mögött élt le egy egész életet. Mikor azonban azonban a férjre rákerül a külvilág által megérdemeltnek hitt “korona”, jelesül az irodalmi Nobel-díj, tekintve, hogy a férfi író, a díjjal járó felhajtás a nőből kihozza az elmúlt évtizedek alatt átélt rengeteg frusztrációt, apró megaláztatást, figyelmetlenségből adódó sértést, és azt mondja: elég. A történet természetesen erősen sarkít, de általa a férfiközpontú társadalmakban háttérbe szorított feleségek összetett és komoly problematikájára is ráterelődik a figyelem. Jobb lett volna egy erősebb filmben, még jobb, több, sokkal több erősebb filmben. Ez sem rossz, Close és a férjét alakító Jonathan Pryce jól játszik -bár nem kiugróan jól-, csak nem elég jó. 6/10

Tüskevár (2012) – Szerintem ezúttal egyáltalán nem túlzás, hogy generációk sokasága nőtt fel Fekete István immár klasszikus történetén, mely egy echte pesti srác tanulságos nyarát meséli el, amit egy öreg, tapasztalt vadőr társaságában töltött el a Kis-Balaton burjánzó, idillikus biodiverzitásában. Rengetegen olvastuk, de szerintem nincs olyan ember, aki ne látta volna a belőle készült Fejér Tamás által rendezett fekete-fehér tévésorozatot. Én részleteiben-egészében biztos láttam több tucatszor. Sajnos, Balogh György, hosszas anyagi jellegű huzavona után, 2012-ben elkészült remake-jét sem tudom másként értékelni, mint egy amolyan rajongói “cover”. Újraforgatta a történet néhány jól ismert jelenetét, de közben arra már nem jutott energiája, agya, hogy ezeket aztán filmmé össze is fűzze. A sztori hátteréül és cselekményformáló közegéül is szolgáló buja természet képei csodásak, technikai értelemben még szebbek is, mint Homoki Nagy felvételei a tévésorozatban. Én Kovács Lajost is el tudom fogadni Matulaként, Nagy Marcellel sincs bajom: helyes srác, lényében az, mint a szerepe. De mint film, ez az új Tüskevár értelmezhetetlen. Rossz a forgatókönyv, ki-, és félbemaradt egy csomó, fontos momentum. Karakterépítésről vagy jellemfejlődésről nem beszélhetünk, mint ahogy tulajdonképpen történetmesélésről sem: sztorizgatásról, legfeljebb. Sajnos, dühítően dilettáns, szerethetetlen munka ez. 2/10

Mezítláb a tarlón (Po strništi bos, 2017) – Valahol szintén egy Tüskevár-történet ez is, csak éppen itt nem egy nyarat, hanem néhány évet tölt “lenn, vidéken” a főszereplő. De hasonlóan erősebben, tapasztaltabban és érettebben kerül ki a megpróbáltatásokból. Ez a történet lényege. Jan Svěrák filmje abban is más, hogy itt az egész családjával kényszerül vidékre költözni a főszereplő, miközben tombol a második világháború. A film azonban tipikus cseh modorban zajlik, bár nem hallgatja el a háborús idők rettenetes córeszét, mégis az egészet áthatja valami finom, optimista derű és emberszeretet. A történet ezúttal is a papa, Zdenek Svěrák forgatókönyvéből készült, minden bizonnyal hiteles, átélt önéletrajzi mozzanatok alapján, és az öreg feltűnik a filmben egy kisebb szerepben is. Jan Svěrák új filmje különbözik a fenti Tüskevártól abban is, hogy egy kifejezetten szerethető, bájos, ám tartalmas kis mozi. 8/10

Roma (2018) – Direkt nem olvastam semmit hozzá ehhez a filmhez, ezt is csak azután olvastam el, miután tegnap este megnéztem a filmet, így semmilyen prekoncepcióm nem volt e filmmel kapcsolatban, minthogy a díjak és Oscar-jelölések, hogy lassú lesz és fekete-fehér. Hogy a film címe Mexikóváros egyik kerületére vonatkozik. De ennyi. Ennek fényében az első óra alig fogott meg, majdnem abba is hagytam a film nézését. Csupa totálkép, alig van felismerhető karakter, unalmas életképek – igényesen berendezve, láthatóan komoly szándékai vannak a rendezőnek. Aztán végignéztem, és a film második felével, tulajdonképpeni “lényegi részével” már egészen más az első rész “fekvése” – olyan, mint Tarr Sátántangójában az a végtelenül hosszú első snitt a sáros tanyaudvaron. Hogy belehelyezkedjünk a korba, a helybe, a hangulatba és a szituációba. Az így a film megnézése után is zavar, hogy alig láttunk közelit, hogy még Cleónak, a központi karakternek sem emlékszem az arcára, azon kívül, hogy indián, de immár aláírom, hogy szép film. Igényes film. … Jó film, de szerintem nem elég jó (A Hidegháború, mint Oscar-rivális, nekem sokkal jobban tetszett.) Fontos film is, hiszen Cleó (és egy kicsit az anya) figuráján is túl nőjogi jelentése is van: mennyire magukra vannak utalva a nők ebben (abban) a macsó társadalomban, s mennyire hősies tetteket hajtanak végre nap mint nap, kvázi szakmányban. Azt viszont nem tudom, hogy jó-e az, hogy ez a jelentésréteg ennyire bele van ágyazva Alfonso Cuarón melankolikus nosztalgiázásába… 7/10 (Wim kollegina szerint nem így van. 🙂 )

Kolja (Kolya, 1996) – Jan Sverák filmje annak idején elnyerte a legjobb nem angol nyelvű filmnek járó Oscar-díjat, teljesen megérdemelten, mondhatjuk anélkül, hogy utánanéznénk, milyen filmek voltak a versenytársak. A film ugyanis szinte túlcsordul attól a barátságos, joviális, pozitív életszemlélettől, a toleranciától és a feltétlen humánumtól, melyből oly kevés szorul manapság (és már akkoriban is) az emberekbe. A magának való, nőcsábász agglegény (Zdenek Sverák, a rendező apja adja) és az itt, Közép-Európában igencsak érthetően abszurd körülmények között hozzá kerülő orosz kisfiú története (a képen jelenet a filmből) a világ egyik legkedvesebb, legszerethetőbb, legtermészetesebb és leg-magától-értetődőbb filmjében mesélődik el, a folyamatos mosolygásba néha apró könnycseppeket csempészve – miközben a háttérben lezajlik a (cseh) rendszerváltás. 10/10

Brexit: Háborúban mindent szabad (Brexit: The Uncivil War, 2019) – Benedict Cumberbatch nagy sztár, de ami a fő, hogy egy valóban jelentős egyéniség is, éppen a szemünk előtt nő azzá. Érdekes projektbe áll bele (pl. a Patrick Melrose, vagy az új Sherlock Holmes-sorozat, mely talán leginkább megalapozta hírnevét) és fontos ügyeket vállal fel, mint ez a ropogósan friss témába nyúló Brexit-film is. A történet egy bizonyos Dominic Cummings nevű politikai tanácsadó figuráját mutatja be, a pasi valós személy, ma is él és hozzá köthető annak a népszavazásnak a meglepő sikere, melyen az angolok az EU-ból való kilépésre szavaztak. Cummings egy meglehetősen excentrikus figura, arrogáns, nagyképű, technokrata kocka, aki azonban a lelke mélyén gyógyíthatatlan idealista, a demokrácia feltétlen híve. Rájött arra, hogy az évtizedek óta megszokott liberális kommunikáció igazságtartalma torzult, és jelentős tömegekben ébredt fel az elittel szembeni gyűlölet. Modern módszerekkel, bonyolult algoritmusokkal feldolgozta(tta) e réteg médiafogyasztási szokásait, érdeklődési körét és ennek megfelelően hangolta finomra, tette elképesztően hatékonnyá a politikai kommunikációt – nem igazán foglalkozva azzal, hogy milyen erőket támogat, illetve hoz helyzetbe általa. A film ennél fogva is roppant érdekes, hiszen könnyen megérthetjük általa például azt is, hogy a magyar kormány miért, mi célból szajkózza annyit a Soros-Soros-migráns-migráns-Soros-Soros mesét, de érdekes azért is, mert Cumberbatch a tőle elvárt intenzív módon alkotja meg Cummings személyiségének portréját is – Toby Haynes ügyes, ötletes rendezésében. Fontos film ez jelenleg. 9/10