Ha valami, akkor a francia filmtörténet aztán tele van történelmi tárgyú filmekkel. Gazdag ország, gazdag történelemmel és gazdag kultúrával – mondhatjuk teljes joggal, hiszen nem nagy titok, hogy minden filmek legköltségesebbike a történelmi film, tekintve a hozzávaló korhű jelmezek, díszletek, valamint az élő erőforrás -lovak, emberek- nagy számát. Csak egy gazdag ország filmese vág bele ekkora projektbe, mely ráadásul még anyagi megtérüléssel sem kecsegtet feltétlenül, hiszen a forgalmazási adatok szerint, szerencsétlen esetben akkorát is lehet bukni az efféle nagyszabású filmekkel, mint az ólajtó. Ez tény. Amúgy, Franciaországnak gazdag a történelme is, van miből mesélniük és van mit feldolgozniuk, kultúrájuk pedig nemzeti büszkeségük kiemelt támogatott és fontos fundamentuma.

Arról nem szólva, hogy ama bizonyos francia forradalom, mely a gimnáziumi történelemtankönyvekből jól ismert módon egy bizonyos Bastille nevű büntetőintézmény felháborodott tömegek általi lerombolásával szökött szárba, minden további forradalmak, szabadságharcok és polgárjogi mozgalmak számára jelent példát és eszményt, a Liberté, egalité, fraternité! hármas jelszava pedig azóta is dobogtatja minden szabadságszerető ember szívét. A francia történelmi filmet ehhez képest a lobogó inges, kardozós, lóval ugratós romantikus történetek jelentik elsősorban, főleg a Dumas-testvérek ismert történetei óta. Ezeknek tényleg se szeri, se száma. A francia forradalom viszont viszonylag feldolgozatlan filmben (bár vannak erre is kísérletek), nyilván azért, mert nehéz azt a Napóleon hatalomra jutásával végződő,  alig tíz évnyi időszakot átfogni egyetlen sztoriban, annyi fordulat és annyi zűrzavar zajlott le közben, annyi külön-külön is igen jelentős karakter részvételével. Ez a mai írás tárgyát képező, igen sok pénzből készült produkció, az Egy ország, egy nép viszont éppen arra vállalkozik, hogy éppen ezt az irdatlan eszmei, indulati, valamint jogi és történelmi labirintust vázolja fel.

A film, ebből is fakadóan, talán soha nem is lesz népszerű. Annyira legalábbis biztosan nem, mint például bármelyik D’Artagnan-történet. Bár van benne egy elejétől a végéig végighúzódó cselekményszál, melyben Tata, az üvegfúvó mester (Olivier Gourmet), valamint lányának (Adele Haenel), és annak szerelmének (Gaspard Ulliel) forradalom alatt átélt megpróbáltatásait látjuk, Pierre Schöller nagyszabású, látványos képekben megálmodott rendezése érezhetően sokkal inkább koncentrál a forradalom “eszmetörténeti”, vagy ideológiai hullámvasútjának megjelenítésére, a valóban fontos személyiségek, mint Robespierre (Louis Garrel), Marat (Denis Lavant), Saint-Just (Niels Schneider) vagy a király, XVI. Lajos (Laurent Lafitte), illetve a tanulmányokból is ismert események emblematikus felsorolása mellett. Én talán történelmi esszéfilmnek mondanám ezt a kísérletet, ha muszáj címkét ragasztani rá, mert a jeleneteket tulajdonképpen összekötő cselekményszál mentén, annak drámaisága, s a benne megjelenő konfliktusok ellenére, igen szépen sikerült megragadni azt, hogy egy ilyen zavaros, kaotikus történelmi szituáció, mint a francia forradalom, és ennek analógiájára mindenféle forradalom, polgárháború és szabadságharc gondolatisága, mennyire nem fekete-fehér. Ennek megfelelően a film valójában egy szép, színes, történelmi képeskönyv, a szó jó, egyszersmind rossz értelmében. A forradalomról megmaradt, múlt századi, szögletes gimnáziumi emlékeink kapnak ugyan némi színt és árnyalatot, a híres személyiségek pedig arcot (ebben viszont Denis Lavant Marat-ja simán lejátszik mindenkit a színről). Érdekes gondolatmenete továbbá a filmnek a királyság szimbólumának viszonylag mélyebb értelmezése is, főleg a forradalom hangembereinek különböző felfogásait és véleményeit ütköztetve. A film ezen rétegei, bár nem mérhetők egy komolyabb történelmi tanulmány színvonalához, egy drága, kosztümös látványfilmet mégis meglepően intellektuálissá tesznek – egyben éppen attól fosztják meg, amiért ennek reménybeli közönsége jegyet vesz rá. 7/10