A ma esti tévéműsorban látható Izomagyak nem éppen új film, de Michael Bay agyatlan blockbustereihez képest meglepően okos és fenemód szórakoztató – ha valaki még nem látta volna, ne hagyja ki!  A rendező véresen abszurd komédiát hozott össze annak idején két Transformers között, jóformán aprópénzből.  Persze, van itt is izom kötegszám, bay-esen lelassított robbanások, lángtengerek, tangabugyik és egyéb nyalánkságok, csak nem a Bay-től megszokott kontextusban. A dögös csajok és kigyúrt fickók ezúttal sem nem vonzók, sem nem macsók –  leginkább szánalmasak. Az átlagosan induló sztori mind groteszkebb, mind képtelenebb fordulatokat vesz, egyre morbidabb poénokkal. Szatíra ez a javából; egyetlen baja, hogy kicsit hosszú.

A történet valós, a maga idején meglehetősen nagy port kavart bűnesetet elevenít fel. Többen a film készültének már puszta hírére felháborodtak, és kegyeletsértéssel vádolták az alkotókat, amiért nem átallanak gúnyt űzni mások tragédiájából. 1994-ben Miamiban néhány testépítő elrabolt egy gazdag (mellesleg magyar származású) vállalkozót, kizsarolta minden vagyonát, majd brutálisan meggyilkolták a barátnőjével együtt. Bár nevetséges hibákat halmoztak rakásra a végrehajtás során, tervük csodával határos módon mégis működött, legalábbis nem buktak le mindjárt az első percben. Az ügyben érintettek szerint ugyan a film elferdíti az igazságot, de ettől még tény marad, hogy a banda eséllyel pályázhatna minden idők legbénább bűnözőinek címére.

A nagyravágyó személyi edző  Lugo (Mark Wahlberg) és két társa (Anthony Mackie és Dwayne „The Rock” Johnson) radikális javulást akarnak az életminőségükben – mert megérdemlik. Ha már annyi munka és izzadság árán megvalósították értékrendjük csúcsát, a formásra gyúrt testet, csak anyagi jólétre kell szert tenniük ahhoz, hogy kerek legyen a világ. Nekilátnak az önmegvalósításnak a maguk fantáziátlan módján, emberrablással és zsarolással, hihetetlen bénázásokkal tarkítva az akciókat.  Erőltetett, ám egy idő után megszokjuk, hiszen ez az edzőtermek izzadságszagát árasztó, otromba sutaság stílusalkotó tényező. Wahlberg faarca tökéletesen megfelel az általa játszott érzéketlen, tompaagyú figurának; a nagyjából önmagát alakító Dwayne „The Rock” jelleme valamivel összetettebb, de egyik alakítás sem igényel különösebb színészi teljesítményt.

Üres fejű és lelkű hőseink képzelete csak odáig terjed, hogy meg akarnak gazdagodni; arról már gőzük sincs, mit kezdhetnének a megszerzett vagyonnal. A pénzt ki-ki a maga agyatlan módján éli föl, egyszerre röhejes és bőszítő ostobasággal; a néző nem tudja, sírjon-e vagy nevessen. Nem sokkal különb azonban a másik oldal sem, a „befutottak” világa: az egyik offshore-bajnok, a másik telefonszex-üzletből szedte meg magát. Teljes az erkölcsi-szellemi zűrzavar, az értékek helyén tátongó űr fölött pedig tort ül a butaság.

Bár az alaphistória eleve abszurd, Bay rátesz még pár lapáttal. Idióta humorral elegyíti, feliratozza, a Miami-feelinggel összhangban rikító színűre pingálja, trükkökkel stilizálja és lendületes zenékkel dobja fel. El kell ismerni, hogy ebben a parodisztikus szövegkörnyezetben még máshol ízléstelennek ható effektjei is jól működnek. A végeredmény triviális, de irgalmatlan gúnyrajz az amerikai álom visszásságairól és az emberi hülyeségről. Mindennek a tetejébe szórakoztató önkarikatúra, amennyiben a rendező éppen saját korábbi filmjeinek szellemiségét és eszközeit teszi nevetségessé. Bármilyen vicces azonban a három izomagy szerencsétlenkedése, nem tudunk rajtuk önfeledten nevetni, mert nehéz szabadulni a gondolattól, hogy ez nemcsak Amerika.