Született július 4-én (Born on the Fourth of July, 1989) – Tom Cruise szerintem fullba’ nyomja a kretént ez alkalommal, és hát nem is gyütt az Oscar bácsi… No, nem rossz, csak éppen a kulcsjelenetekben sok. Oliver Stone azonban igen pontosan megragadta azt az érzelmi, lelki és gondolati pálfordulást, ami a történetben ábrázolt vietnami (és más háborús) veteránokra jellemző. A poszttraumatikus stressz (a fizikai sérülések okozta megrázkódtatásokon túl) talán itt jelenik meg a legkomplexebben, legrészletesebben filmen. 8/10

Műkincsvadászok (The Monuments Men, 2014) – Az a baj ezzel a filmmel, hogy George Clooney nem tudta eldönteni, mit kezdjen az amúgy fontos és valóban nem eléggé közismert alapanyaggal: a második világháború valóban szólt az addigi kultúra megőrzéséről (is). A művészettörténészekből, múzeumi kurátorokból álló -katonailag igencsak “kopasz”- speciális alakulat (szép szereposztás!) valóban létezett, figurái valós személyek, tetteik is azok: értelemszerűen ragaszkodnia kellett tehát a valós eseményekhez (és igen, a háborút nem a németek nyerték! És igen, a német nácik tényleg ordas rohadékok voltak!). Ez azonban a dramaturgia kárára vált, hiszen a film, mint háborús zsáner, nem működik. Szétesik, totyorászik, molyol. Pont olyan, mint a muzeológusok munkája, de kár, hogy ezt nézni nem olyan izgalmas… Azt azonban bármikor és bármeddig elnézem, hogy a nácik vannak ama bizonyos hímtag rosszabbik felén, e tekintetben nem fogadok el semmilyen relativizálást. 6/10

A végsőkig (All The Way, 2016) – LBJ-t, azaz Johnson elnököt az egyik legnépszerűtlenebb amerikai elnökként tartjuk számon, elsősorban azért, mert elnöksége alatt csúszott bele nyakig az USA a vietnami mocsárba. Napalm, Hair, Apokalipszis, stb. Jay Roach több Emmy-re is jelölt tévéfilmje ezt a képet kívánja kissé árnyalni azzal, hogy Johnson tevékenységének egy másik -amúgy igen fontos- oldalára irányítja a figyelmet: Lincoln óta ui. ő az, aki a legtöbbet tette a polgárjogok érdekében, és senki sem támogatta nála jobban a társadalom hátrányos helyzetű csoportjait. A filmben így Martin Luther Kinget (Anthony Mackie) állítja mellé, mintegy “untermann”-ként. Bryan Cranston parádés alakításában (lásd a képen) Johnson egy kissé bárdolatlan, öntörvényű, kifejezetten karakteres figura lesz, amellett, hogy a hatvanas évek amerikai belpolitikájába is betekintést nyerhetünk, hozzávetőleg dokumentarisztikus hűséggel. Picit rontja viszont az összképet, hogy a vietnami konfliktusban végzett tevékenysége -az elébb jelzett munkássága mellett- eléggé bagatellizált. De alapvetően tisztességes, alapos -kissé terjengős- filmnek értékelem. 8/10

Apám nevében (In the Name of the Father, 1993) – Jim Sheridan filmje életrajz, valódi történetet mesél el a hetvenes évek IRA-robbantásaival kapcsolatban, és pompásan mutat meg, hová vezet az, amikor egy kormány hiszterizálja a közvéleményt saját szándékainak megfelelően: ártatlan emberek kerülnek börtönbe, halálos vádakkal. Nem lehet nem észrevenni a párhuzamot a mai iszlám- és bevándorlóellenes közhangulattal: az, hogy itt egy részeges ír suttyó kerül bajba, és nem polgárháború elől menekülő szír fogorvosasszisztens, csupán “szereposztási” kérdés, miközben voltak hithű, katolikus írek, akik hidegvérrel öltek ártatlan angolokat, és vannak magukat hithű muzulmánnak hirdető szírek, akik ugyanezt teszik. A film igen erős dráma, remek színészi teljesítményekkel (Daniel Day-Lewis és Pete Postlethwaite) és illúziókeltő kormegjelenítéssel. 9/10

Maigret csapdát állít (Maigret Sets a Trap, 2016) – Rowan Atkinson (anno Mr. Bean) Maigret szerepében szerintem tévedés, még ha az illető mindent meg is tett a hihető cél érdekében. Atkinson groteszk arca, kiguvadó, bamba szemei alkalmatlanok bármire is, Mr. Bean élemedett kreténségének megjelenítésén kívül. Maigret felügyelő legendás karakterében Atkinson szinte mozdulatlan arccal, alig gesztusokkal játszik – mégis Mr. Beant látom. Ehhez képest van itt egy sorozatgyilkosos történet, jó hosszan, múlt századi tempóban elmesélve, magyar helyszíneken (Szentendre játssza a párizsi Montmartre-t, Andrássy út a Champs-Élysées-t, stb.) és Maigret íróasztalán pont ugyanaz a szarvasi Vasipari-s olvasólámpa díszeleg, ami itt az enyémen is. 🙂 Ennek, valamint Atkinson Beansége ellenére a film mégsem fájt, bár csak a vasárnap délutáni ismétlést néztem, kánikulai félálomban, ebéd után. 5/10

11.22.63. (2016) – Stephen King 2011-es regényéből J.J. Abrams teremtette meg egy minisorozat tényét, melynek tétje annyi, hogy egy irodalomtanár egy szerencsés/szerencsétlen eseménynek köszönhetően, visszautazik a múltba, hogy megakadályozza John. F. Kennedy meggyilkolását. A nyolcrészes sorozatról az első jelenetek után eszünkbe juthat a Vissza a jövőbe-trilógia, a Terminátor első részeinek problematikája, később a Kóma, Coppola Magánbeszélgetések című filmje, egy sor, hatvanas évek Közép-Nyugatán játszódó történet, az Egerek és emberektől az Amerikai Graffitiig, némi Lynch-hangulattal és a megszámlálhatatlan Kennedy-, és egyéb más elnökgyilkosságos film emlékeivel egyetemben. Ráadásul a cselekmény (melynek egyik fő szála természetesen szerelmi szál, egy irodalomtanár és egy könyvtárosnő között) dialógjai is tele vannak irodalmi utalásokkal… – Ennek ellenére a sorozat mégsem válik egy csakis geekek számára élvezhető utalás-mátrixszá, ez egy izgalmas, romantikus és szórakoztató sorozat, hiszen ki nem játszana el azzal a gondolattal, hogy mit s hogyan tenne, ha történetesen képes lenne visszamenni az időben? Emellett vannak hibák is természetesen. A főhős karakterében (amit James Franco amúgy igen ügyesen old meg) vannak komoly “lyukak”, például, ahogyan minden különösebb megrázkódtatás nélkül kezd el gyilkolászni a hajdani irodalomtanár. Az időutazás metódusa is túlzott nagyvonalúsággal van elintézve, már íróilag, azért ennél jobban az orrunkra lehetett volna kötni a knowhowt, és akkor nem vakarnánk a fejünket, hogy akkor most abba az évbe utazik Jake, amelyikbe akar? A vége viszont szép. A sztori biztosan nem King főműve, a sorozat sem kötelező – de ha szembejön, egy próbát mindenképpen megér. 6/10