Nem véletlenül hajaz címében Dan Trachtenberg bemutatkozó rendezése J.J. Abrams 2008-as Cloverfield című produkciójára, melyben Abrams szintén egy “nyeretlen kétévessel”, Matt Reevesszel vitette el a balhét (és csinált filmtörténelmet). A Cloverfield Lane 10 ismét egy (természetesen fiktív) földön kívülről érkező katasztrófa földlakókra gyakorolt pszichológiai hatásaival foglalkozik, azonban itt, mivel láttuk már a korábbi filmet, joggal sejthetjük, hogy mi okozza a film cselekményében elmesélt történéseket. Így, ha történetesen nem igazolódna be sejtésünk, azért lennénk morcosak, ha meg igazunk van (merthogy elspoilerezhetem: igazunk van), akkor azért.

Azért is elégedetlenkedhetünk egy picit, mert amúgy a film egy elég jól kidolgozott ziccer. Tökéletesen elegendő lett volna, ha nem derül ki a filmből, mi történ Howard (John Goodman) bunkerján kívül, talán csak a legvégén egy halvány utalás sejtetne valamit. Trachtenberg és forgatókönyvíró brigádja ugyanis igen szépen végigvezette azt a kamaradrámát, amelyben egy szakításból világgá menekülő fiatal nőt (Mary Elizabeth Winstead) erőszakkal megment a világ végétől egy “konteókban túlképzett”, hajdani tengerészgyalogos.

Howard ugyanis meg van győződve arról, hogy valakik (az oroszok, az Al-Kaida, az észak-koreaiak vagy akár az ufók) egyszer megtámadják Amerikát, és ennek elkerülésére atombiztos bunkert épített. Történetesen igaza lett, és valakik tényleg támadtak – bár sokáig ebben sem vagyunk biztosak, mert csak azt látjuk, hogy a furcsa modorú, korpulens manus fogva tartja a sokkból nehezen magához térő lányt. A miértek halmaza csak szép fokozatosan kapja meg a válaszokat, és nincs is baj, amíg a külvilágról csak azt tudjuk, hogy odakint valóban történ valami. A bunkerben zajlik az élet, élesek a kések, Howard túl akar élni mindent, a lány és az időközben előkerült lakótársa (John Gallagher Jr.) viszont nem hisz neki, és inkább távozna. Stockholm-szindróma kontra Lima-szindróma, avagy hogyan éljük túl a világvégét egy föld alatti “Noé-bárkában”, ha utáljuk egymást, ha egyáltalán nem bízunk a másikban, joggal, vagy anélkül? Valami miatt három ember kutyaszorítóba került, és számomra legalábbis ez egy igen érdekes szituáció, ha arról szólna, hogyan dolgozzák fel az ismeretlent és hogyan jutnak közben egymással dűlőre (hiszen a tét itt a minél nagyobb létszámú túlélés lenne logikusan).

A film alkotói azonban érezhetően meghagyják a menekülés lehetőségét is, ahogyan azt is, hogy Howard szimpla pszichopata, aki csak saját kényére-kedvére rabolta el a lányt. Amikor azonban a lány végül mégis beleszippant a Howard által hisztérikusan tiltott kinti levegőbe, amikor meglátjuk, ki/mi okozza azokat a külső zajokat, amikről addig nem tudtuk pontosan micsodák, a történet Wells Világok harca című klasszikusa óta ezen a pályán elkerülhetetlen zsákutcába fut (hogy annak végén pontosan mi van, egy unintelligens, csakis rombolni képes, Godzilla-szerű gigaszörny vagy tervszerűen támadó, értelmes, bár egyáltalán nem barátságos földönkívüliek, az ebből a szempontból tökmindegy). Bár az is igaz, hogy az addig lezajló bunker-drámának addigra már “megnyugtatóan” vége van.

Én ott vágtam volna el, amikor a lány kiszabadul. Örök szabály, hogy a szörny, a gonosz addig félelmetes, amíg nem ismerjük, nem látjuk az alakját. kiterjedését. Az ismeretlen mindig félelmetesebb, mint a megismert. Addig, amíg nem tudtuk, mi van valójában a bunkeren kívül, egyben nem ismertük Howard valódi motivációit sem, addig a film érdekes, azután viszont belefullad a közhelybe. Asanisimasa: 7/10