Valamikor a múlt század nyolcvanas éveinek elején, egy vidéki magyar kisvárosban S. szokás szerint földszinti haverjánál, B.-nél unatkozott, zenét hallgattak a BRG kazettás magnóból (valószínűleg a rádióból előző nap felvett friss anyagot, AC/DC-t talán), és azon gondolkoztak, hogy zenekart kéne csinálni. B. tanult zenélni, a helyi tűzoltó-zenekarban volt fuvolás, mellette otthon megtanult gitározni is, így ő lett a zenekarvezető, S. viszont nem tudott zenélni, így ő csak szólóénekes lehetett. Kellettek azonban még tagok, a közeli ismeretségi körben azonban nem voltak zenélni tudók, ki kellett tehát próbálni ismeretlen embereket is. Jött egy srác, akivel B. együtt zenélt a tűzoltóknál, ő szaxofonos volt. Játssz valami rockot! – kértük. A srác el is kezdett valami rockandroll-szerűséget, ám mivel azelőtt az indulókon kívül csak lakodalmakban fújt, ott is csak magyar nótát, így az a rockandroll elég nevetségesen szólt… B. és S. legalábbis a röhögéstől fuldokolva menekült ki a szobából. Oké, majd szólunk! De később aztán lett basszgitáros a szomszéd lakótelepről, s kiderült hogy annak meg van egy haverja, akinek van valami primitív szintije… Szóval, lett zenekar, melynek, igaz dobos nélkül, mert azt nem találtunk, még volt egy koncertje is a helyi művelődési ház pincéjében, igazi, fizető közönséggel ráadásul. Kis közönség volt, de közönség. Három számot játszott nekik a zenekar, túlzás nélkül óriási sikert aratva. Mind a négy megjelent lány kedvesen, odaadással sikoltozott és csápolt. Aztán B.-ből mára a maga műfajában nemzetközileg ismert zenész lett, S. itt írja a sorokat – de jó is ez így a magyar rocktörténelemnek.

Nagyjából ugyanez történik a Sing Street című filmben is, ugyanúgy a nyolcvanas évek elejét írjuk, a helyszín azonban Dublin, Írország, ám a nihil, az unalom ugyanaz. A 14-15 éves Conor is azért alapít zenekart, hogy általa törjön ki unalmas, kilátástalan életéből, melyet ráadásul még családi konfliktusok is tovább bonyolítanak, hogy általa legyen valaki, hogy észrevegye az a gyönyörű lány az utca túloldalán… Kisiklott életű, ám közben komoly szobabölccsé ért bátyja tanácsai indítják el az úton, melyen aztán Conor nem várt sikereket arat: elismerik társai is, lesznek csajok is. Lesz Valami, ami egy egészen más helyzet az addig tapasztalt Semmi helyett.

John Carney filmjének szó szoros értelmében vett sztorija elég sablonos, hiszen eseményei tényleg szinte mindenkivel megtörténtek saját, személyes tinédzserkorukban. A faramuci helyzet az, hogy mindeközben akár már ennyi is elég ahhoz, hogy képes legyen megszólítani a közönségét, ráadásul Carney igen hiteles, reális környezetet is teremt a sztori köré, amit aztán olyan igazi, hamisítatlan és ráadásul egytől egyig szerethető karakterekkel játszat el, hogy annál nincs igazibb. Simán, mondhatni csomómentesen keveredik az angolszász jellegű társadalmi drámák rögvalója a fiúiskolás filmek erőszakkal teli, klausztrofób lidércnyomásával, az ún. coming of age-filmek melankóliájával és a romantikus tinitörténetek bájával. A film mézédes szerelmi szála, valamint a zenekar -Sing Street- stílusa az én ízlésemnek ugyan már régen túl pop, de az a lendület, az az optimista lelkesedés, ami árad a film minden kockájából, annyira tiszta és őszinte, hogy képtelen vagyok nem rajongó lelkesedéssel írni róla. Igen ritkán történt eddig ennél a filmnél jobb dolog a filmtörténelem tinédzserkor problémáit feszegető, meglehetős méretű szegmensében.

Arról persze fogalmam sincs, hogy ez a történet mit mond majd egy mai tizenévesnek, hiszen a benne megjelenő fazonok, zenék, stílusok elsősorban a késő harmincasok, negyvenes-ötvenesek számára ismerősek (Motörhead, Clash, Joe Jackson, Duran Duran, Joy Division, stb.), az az üzenet azonban, amit a film igen markánsan közvetít, talán számukra is igen megszívlelendő lehet: Ahhoz, hogy valamit alkotni tudjál, hogy egyről a kettőre tudj lépni, ahhoz bizony nagyot kell lépned, sokszor be kell hunynod a szemed, és úgy ugrani bele a sötétbe, hiszen ha valami igazán nagyot akarsz, amit előtted még senki nem csinált meg, amire addig nem volt példa, akkor neked kell megtalálnod a hozzá vezető utat. Bátran fejest kell ugranod az ismeretlenbe, mert különben otthon maradsz bepunnyadva, elfelejtve, eltemetve. És az a legjobb, hogy ezt a film nem holmi savanyú, nyakig begombolkozott, szigorú tanári didaktikával, nem valami coelho-s álrévüléssel rágja a szánkba, hanem olykor harsány, néha bájosan elfogódott, kamaszos sármmal és hetyke, pimasz lendülettel. Asanisimasa: 10/10