Western felületesen nézve az, amikor a rossz cowboy elveszi a jó cowboy földjét (és/vagy nőjét és/vagy aranyát), ám a jó cowboy nem hagyja magát és pisztolypárbaj keretében megküzd a rossz cowboyjal a Saloon feliratú kocsma, és a kártyaasztal, valamint a whiskys poharak mellől kisereglett helyi bámész tömeg előtt és lelövi azt a picsába, majd ellovagol a lenyugvó napba, haza a visszaszerzett farmjára, opcionálisan mögötte a nővel, illetve a nyereg mögött átvetett, tömött zsák arannyal. Négygallonos Stetson-kalap, csicsa, ám stílusosan poros csizma, övön lógó pisztolytáska, amit a profik a combjukhoz kötöznek, csak a nagyképű suttyók lógatnak: ez utóbbiak biztosan fűbe is harapnak a későbbiekben. A házak mindig lécből ácsolt, a mögötte lévő kalyibánál jóval nagyobb épületet sejtető homlokzattal bírnak. Gurul az ördögszekér, fúj a szél és a por, háttérben saguaro-kaktuszok, valamint azok a tipikus táblahegyek, melyek a valóságban csak Arizonában vannak – Texasban, annyi western jellegzetes helyszínén például soha. Ja, és részeg indián mindig bólogat a kocsmaajtónál, de mindig csak kívül, be soha nem engedik (de akkor mitől részeg?).

Mélyebben vizsgálva a westernt, nagyjából ugyanez a helyzet. Ez az amerikai (a fehér amerikai) folklór, melynek zenéje a balladisztikus country, eszmeisége pedig az Alapító Atyák által lefektetett Alkotmány. Egy igazi western minden elemében azt közvetíti, hogy ez egy megszerzett ország, egy megszerzett föld, aminek a megvédése minden amerikainak (de nem az “indián vadaknak”) elemi joga és kötelessége, és ennek érdekében akár ölhet is (lásd általános fegyverviselés joga). Becsülete van a kemény kiállásnak, a férfiasan egyszerű ügyintézésnek, aminek folyamán akár még az írott törvényt is felülírja a faék- és bibliai egyszerűségű íratlan törvény: szemet szemért, fogat fogért. Az amerikaiaknak szükségük van saját mítoszukra, hiszen ez lényege: ezért lett elnök Reagan és a Bush-család, és részben ezért elnök most Trump is.

A fentiek értelmében egy igen tökös western a magyar mozikba természetesen nem kerülő Hell or High Water, melyben egy elvált apa (Chris Pine – a “jó cowboy”), börtönviselt bátyja (Ben Foster) segítségével végigrabolja a nyugat-texasi Midland Bank (a “rossz cowboy”, hahaha) összes kisvárosi fiókját, hogy így fizesse vissza azt a jelzálogot, amit éppen ez a bank jegyzett be a testvérpár elhalálozott édesanyjának farmjára (melyen nemrégiben olajat találtak, hahaha). Az írott törvénynek, természetesen, közbe kell szólnia két, dolgát komótosan végző ranger (rendőrbíró) személyében, akik közül az egyik kaukázusi (Jeff Bridges), aki nyugdíj előtt áll, és ízig-vérig texasi, a másik indián (Gil Birmingham), és még jobban texasi. Jelen esetben ők lesznek a “rossz cowboy” pisztolyai. Persze, négygallonos kalap megvan itt is, mindenki csizmában, mindenki laza, lusta mozgású, de odacsap, ahová köll. Lovak helyett azonban már az amerikai autóipar különböző korú csodáin lovagolnak e mai történet “cowboyai”, de kétség ne essék, amikor az egyik jelenetben egy benzinkútnál valaki a háttérben igazi lóra pattan, senki még csak vállát sem rándítja. Sőt, amikor a bankrablókat üldöző rendőrbírók máskor egy megvadult marháikat megfékezni próbáló, ismét csak igazi marhapásztorokba (értsd: cowboy) futnak, ők is elintézik a dolgot egy flegma megjegyzéssel: ők is csak a dolgukat végzik.

Lesz pisztolypárbaj, sőt kifejezetten gunfight is (csak nem az OK. Corallnál), a végkifejlet azonban már kissé formabontó, és már a western műfaját megújító “nu” irányzatba sorolja David Mackenzie (rendező) és Taylor Sheridan (író) alkotását: mindkét fél szenved érzékeny veszteséget, de ma már világos, hogy a jó és a rossz cowboy harca nem érhet véget egy egyszerű adok-kapokkal, sőt, talán az is nyilvánvalóvá válik, hogy ez egy örök küzdelem, hiszen nem lenne értelme léteznie az egyiknek a másik nélkül. Hogy aztán az igazság kinek oldalán van, abban azért elég egyértelműen leteszik az alkotók a voksukat.

Viszont nem lassú a film, mint a nuwesternek jellegzetes darabjai. Kifejezetten jó ritmusú, feszültséggel teli, szépen fényképezett (Gill Nutgens), tökös, fílinges mozi a Pokol vagy mély víz. Paradigmát ugyan nem vált, stílust sem teremt, azonban minden részében rendben van. Ráadásul a zenéje is baszott jó: Nick Cave és Warren Ellis, valamint jónéhány autentikus, helybéli country-ballada. 8/10