Az acélember (Man of Steel, 2016) – Azt kell mondjam, Zack Snyder Superman-rebootjából a címe a legfantáziátlanabb. Véleményem természetesen nem egyezik a kétbites rajongókéval, de a még producerekével sem, hiszen ma már tudnivaló, hogy ebből nem lesz a Batman-hez hasonló, új sorozat. Az igaz, hogy Snyder túl sokat pepecselt a Krypton-bolygó pusztulásának és Superman születésének témájával, de ha egyszer ebből ered a cselekmény lényege, akkor mégis, mit kellett volna tennie? In medias res, egyből szoftpornó Lois és Clarkot kellett volna adnia? Aránytalan a film egésze, de számomra éppen szabálytalanságával vált megkapóvá. Szerintem jó volt ez így, hiszen a Superman eredettörténetét szerintem ilyen részletességgel (és ilyen vizuális fantáziával) még nem mutatta meg senki. Ahogy pedig aztán a végjátékban New Yorkot lerombolja, az színtiszta őrület: Roland Emmerich és Michael Bay együtt nem rombolt ennyit egyesített életművükben, és főleg nem ilyen látványosan, mint itt Snyder. Elképesztő volt – aki meg logikát, észérveket, netán mély gondolatot keres egy szuperhősös mozikban, az inkább kezeltesse magát. 7/10

Csokoládé (Chocolat, 2016) – A francia-algériai Roschdy Zem színészként rendszerint igen markáns, kemény figurákat jelenít meg (pl. Gyors meló, Párizsi éjszakák, A hírnév ára), rendezőként viszont talán túl nagy falat volt neki az első francia színes bőrű bohócnak, Rafael Padillának (más néven Raphael de Leiosnak) küzdelmes életét elmesélő dráma. Tételesen természetesen sok minden benne van a filmben, Zem beszél a lényeges dolgokról, és természetesen arról a ma már szinte (minden ilyen irányú és cseppet sem örömteli tendenciával együtt is) elképzelhetetlen rasszizmusról, de arról a rajongásról is, amivel az ébenfekete, óriási termetű, de eleven észjárású, kedves és okos Rafaelt illette a korabeli francia közönség, pompás, illúziókeltő korhangulatot teremt, de Rafael drámai sorsa valahogy mégsem hat olyan erővel, mint amivel kellene. Pedig a bohóctréfák (nekem a bohócok vagy szomorúak, vagy félelmetesek, de a tréfáikon igen ritkán tudok nevetni) pont annyira szomorúak, mint amiből Chaplin és Fellini klasszikus darabokat kerített, Rafael azonban valahogy nem jön le a porondról. De az is lehet, hogy talán Omar Sy-ben a hiba, akiben olyan elemi erejű pozitív energia dolgozik, hogy egész egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy vele valaha is bármiféle rossz dolog történjen… James Thiérrée, aki Csokoládé fehér partnerét alakítja, viszont nagyon tehetséges, remek mozgáskultúrával és komoly színészi eszköztárral kényszerül untermann-szerepkörbe. 7/10

Megölni egy papot (To Kill a Priest/Zabic ksiedza, 1988) – A lengyel Jerzy Popieluszko atya 1984-ben történt tragikus meggyilkolását meséli el Agnieszka Holland 1988-ban készült történelmi drámája. Az atyát halála után nem véletlenül avatta Vatikán boldoggá, története mélyen megrendítő, nagyon emberi, egyben felemelő – ám igen aktuális is, ha figyelembe vesszük, hogy a mai Lengyelországban éppen azt a Walesát kezdi támadni ügynökvádakkal, aki a filmben bemutatott Popieluszko atya harcostársa volt a kommunista diktatúra idején. Ezt a történetet -értelemszerűen- Holland akkor még nem is készíthette el hazájában, ezért a film amerikai-francia koprodukcióban valósult meg, igen érdekes szereposztásban. Az egészen más jellegű filmekben megismert, ám ekkoriban azért még jó nevűnek számító Christopher Lambert adja a kitartóan és harcosan Szolidaritás-párti Alek atyát (ergo Popieluszkót), akit a Jaruzelski-vezette katonai “junta” titkosrendőrsége végzett ki, hosszas üldöztetés és meghurcolás után. (A további főbb szerepekben Ed Harrist, Tim Rothot, Pete Postletwhaite-et, Timothy Spallt, illetve David Suchet-et láthatjuk.) Holland nem vacakolt sokat a karakterek, a szemben álló felek árnyalásával, szinte megkapó, amilyen szánalmasan kisszerűnek, pitiánernek és aljasnak mutatja be a rendszer állambiztonsági szolgálatának “szakembereit” – ám az egyoldalú düh, abban a korban és abban a szituációban talán indokoltnak mondható. E féloldalasság, valamint a túl vaskos vonalakkal rajzolt, végletesen idealizált, vagy éppen ugyanilyen mértékben deheroizált jellemek miatt a film jónak nehezen tekinthető, ám ezzel együtt is rendkívül érdekes, rendkívül megrendítő alkotás. 8/10

Konstans (Constans, 1980) – A film hősének élethez való hozzáállását legjobban József Attila Két hexameterjével lehetne jellemezni: Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis. A húszas éveinek végén járó Witold (Tadeusz Bradecki) szülei idealizált példáját követve úgy lázad a lengyel szocializmus egyre rohadó közerkölcse és etikája ellen, hogy megvesztegethetetlenül tisztességes próbál maradni. Bukása így törvényszerű – éppen annyira, ahogy ma is az lenne, ott, de itt is. Mondj igazat és a fejed betörik, avagy, frivol módra kifordítva, a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve… Krzysztof Zanussi példázata világos, logikus, keserű és mélyen igaz. 8/10

Emlékezz! (Remember, 2015) – A kissé, hogy is mondjam csak, bornírt alapötlettől eltekintve, egészen izgalmas dráma kerekedik ki az örmény származású kanadai, értő körökben mindig figyelemmel kísért Atom Egoyan tavalyi filmjében. Két matuzsálemkorú Auschwitz-túlélő (Zev – Christopher Plummer és Max – Martin Landau) tragikomikus  hajszáját követjük végig, mely hajdani, ma egyik áldozatának személyazonossága mögé bújt fogvatartójának likvidálására irányul. Eddig ez egy sima bosszútörténet lenne, ha Max nem lenne kerekesszékében helyhez kötött és Zev nem lenne súlyosan demens. Zev egy levélben leírt útiterv és öndefiníciós szótár, valamint Max telefonos segítségével járja végig azt a négy potenciális delikvenst (Bruno Ganz, Heinz Lieven és Jürgen Prochnow), akik nevük alapján szóba jöhetnek, míg végre szembenézhet családja gyilkosával. A néhol kissé tévéfilmes külcsínt ügyesen zárja rövidre Egoyan kiváló drámai érzékű, néhol meglepően explicit elemekkel is operáló rendezése, a valóban nagyot szóló végkifejlet, valamint a veterán színészek kitűnő játéka. 7/10

Drót – 1. szezon (The Wire – Season 1, 2002) – Ami késik, nem múlik. Bár még csak az első évadot néztem végig, igazak a pozitív vélemények, valóban igen komoly szériával van dolgom. A korábban bűnügyi újságíróként dolgozó David Simon egy akár Phd-szintű szociográfiának is beillő dolgozattal állt elő, mely az első évadban Baltimore városának utcai kábítószerüzletét mutatja be, az erre szakosodott rendőrségi ellen-tevékenységgel, a hagyományos, drótos telefónia végnapjaiból. Ugyanis, ahogy a cím jelzi, a drót a telefonkábelt jelenti, melyen folyik a heroinbiznisz, és amire rátapadnak a rendőrök is, lehallgatási céllal. Szó sincs akciókrimiről, bár természetesen vannak az első évadban erre utaló jelek. A hangsúly elsősorban a hitelességen van, mind a drogterjesztő hálózat, mind a rendőrség működését illetően, teljes, plasztikus karakterekkel és illúziómentes, többszempontú megközelítéssel. A Drótnak tananyagnak kellene lennie az adott területekkel foglalkozni kívánók hallgatóknak, ugyanis olyan módszerekre, rutinokra és veszélyekre világít rá, melyek nemcsak Baltimore-ra, de akár Budapest akármelyik kerületére is igaz, akár 2016-ban is. 9/10

Lelki vándorúton (千里走单骑/Riding Alone for Thousands of Miles, 2005) – Zhang Yimou torokszorítóan gyönyörű filmje az álarcok mögé rejtett, eltitkolt érzelmekről, szeretetről, gyengédségről szól, amiket önzőségünk, hiúságunk, vagy csak figyelmetlenségünk miatt nem mutatunk ki akkor, amikor azok “keletkeznek” – és arról a mérhetetlen fájdalomról, amikor minderre rájövünk, de már nincs az, aki mindezt kiváltotta bennünk. Lélektisztító, mélyen megindító, ám szinte banálisan egyszerű, eszköztelen, puritán filmalkotás (a képen a film két főszereplője, Yang Zhenbo és Ken Takakura). 10/10

Gunman (2015) – A francia Pierre Morel három igen tökös férfit csődített össze ebbe a meglehetősen sablonos, ám valahogy mégis fílinges akció-thrillerbe. Sean Penn egy leszerelt bérgyilkos, akit hajdani megbízói -egy afrikai ásványkincsek kitermelésére szakosodott nemzetközi konzorcium- el szeretnének tenni láb alól, mert túl sokat tud ahhoz, hogy békés nyugdíjasként élhessen valami távoli, egzotikus szigeten. Penn ellenlábasa pedig Javier Bardem, egy szuper katalóniai villában; a végén pedig Idris Elba színesíti a palettát egy röpke finálé erejéig. Az ötvenen bőven túli, ám szemmel láthatóan még mindig karcosan kemény Penn rohan, lő, közben volt szerelmét is megmenti, majd lő, lő – és győz a végén, mert ő a főszereplő és övé a morális igazság is, annak ellenére, hogy mégiscsak egy gyilkos. Ennyi a film, de mégsem volt rossz… 6/10

Fény a redőny mögött (1965) – Még hogy nincs magyar krimi! Nádasy László ’65-ös krimije egyenesen kémfilm, pont ugyanaz, mint a korabeli James Bondok, csak ellenkező ideológiai előjellel és fekete-fehérben. Nyugati diverzánsok, kettős identitású (Latinovits ‘színészfejedelem’ Zoltán) beépült ügynökökkel a soraik között meg akarják semmisíteni a kempingfelszereléseknek álcázott hadifelszereléseket gyártó gyárat, melynek igazgatója saját zsebre üzletel. Hős magyar titkosügynök (Nagy Attila), hajdani szerelmével (Pécsi Ildikó) beépül a diverzánsok közé és leleplezi a legfelsőbb vezetésbe is beférkőző nyugati, ellenforradalmi elemeket. Nagy Attila farmerben! Pécsi Ildikó bikiniben! Kicsit zavaros, de ha színes lenne, valamint az éjszakai jelenetek is látszódnának, akkor egy igen érdekes, akár kordokumentumként is használható darab lenne ez. Egy igazi unikum. 7/10

Jayne Mansfield kocsija (Jayne Mansfield’s Car, 2012) – Kicsit Kurt Vonnegut jellegzetes hangvételére emlékeztető családi történet ez, aminek természetesen csak igen áttételesen van köze a 34 évesen, autóbalesetben elhunyt szexi hollywoodi sztár autójához. Egy nő családot alapított valamikor a múlt század negyvenes éveiben, a forró Alabamában, majd hirtelen elhatározásból, a háború után otthagyta őket és csavarogni indult a világba – ahol megismerkedett egy angol férfivel, akivel egy másik családot alapított, immár Angliában. A történet idején 1969-et írunk, zajlik a szeretet és a pszichedelikus drogok legendás nyara, amikor a hölgy meghal rákban és utolsó kívánsága szerint, Amerikában, szülőföldjén temetik el. A két, furcsa, excentrikus, vagy éppen teljesen átlagos, nyárspolgár fazonokból álló család, melynek fői (Robert Duvall és John Hurt), ekkor látják egymást először. Billy Bob Thornton személyes projektje ez a film, ő írta, rendezte és az egyik dilinyós családtagot is eljátssza benne. Sajnos, úgy tűnik, kissé túlvállalta magát, mert a film kissé széteső. Szerényen csordogáló cselekmény, inkább csak néhány jó sztori közhelyes locsogással összekötve, valamint elég jól jellemzett karakterek. Érezni, miről szeretett volna mesélni (apák és fiúk, háború és háborúellenesség, nyitott, toleráns anarchia kontra konzervatív nyárspolgáriság), de kissé szétszórt a film, az üzenet pedig nincs elég jól artikulálva – mintha ő maga is beeLeSDézve szerkesztette volna meg a filmet, ahogyan Robert Duvall viszi el pecázni hajdani vetélytársát. Ettől függetlenül, szerettem. 7/10

Anthropoid (2016) – Bár e címtől talán valami biorobotos scifit várnánk, ez egy második világháborús akció-dráma, mely valóságos eseményeket mesél el: a “prágai mészárosként” hírhedtté vált Reinhard Heydrich SS-gruppenführer ellen 1942. június 4-én elkövetett merénylet hozzávetőleges történelmi hitelességgel megrajzolt elkövetőit, illetve körülményeit ismerjük meg e filmből. Nekem ugyan elég nehéz volt megbirkózni azzal, hogy a történet kivétel nélkül cseh nemzetiségű szereplői ékes angolsággal beszélnek egymással, nem pedig a prágai környezethez elválaszthatatlanul hozzátartozó, bájos s jól ismert cseh nyelven, miközben a németek németül – mivel azonban a film angol gyártás (írta és rendezte Sean Ellis), igaz cseh és francia koprodukcióban, így az angol nézőknek nyilván nem tűnik ez olyan bántónak, mint nekem (a csehekről nem szólva). Ezt kell szinkronizálni, ha már – a csehek nyilván szinkronizálták is. A film amúgy nem rossz a maga műfajában, inkább háborús akcióthriller, mint dráma, de azért van benne szerelmi szál, méghozzá kettő is, bár eléggé elnagyoltan, és elég szépen megjelennek a prágai ellenállást feszítő belső ellentétek, valamint a konspiráció feszültsége is. A film közepén lezajló, félsikerű merényletet követően a hosszas templomi fináléig viszont a maga nemében remek a film. 7/10