“Pityu és Pöszi
az óvodakertben mindenfélét sinálnak
ni mijen dicnók
a többi óvodások körülöttük álnak
nézi a Paidagógosz néni
pfuj meekkora dizsnók
űrlapot és hegyes tollat ragad
dühtől hullámozva ír:
Tüzdelt Zülők!
Máskor scináljanak jobb jerekeket.
És felelnek a zülők:
Kedves Paidagágász Néni!
Hun házasodunk hun meg elválunk” /Weöres Sándor : Gyermekversek/

Hát, kérem, ilyenek vagyunk, itt is, ott is, nép nemzetiben, szabad elvűben, hitben és hit nélküliben, mi emberek. Lehetünk fehérek, feketék, sárgák és más színűre pingáltak, belül ugyanazok az esendő, kicsit sírós, de keménynek látszó kisfiúk vagyunk, akik ugyan nem vallják be, de félnek. Félnek az idő múlásától, a meg nem felelés keserves kínjától. A szülök halálától, attól, hogy akit a legjobban szerettünk, anyánk elhagy minket, nem lesz már kedves mosoly, csipetnyi iróniával átszőtt humor.

Akkor pedig mi lesz velünk?

Viselhetjük habókos bátyánk sorsát a nyakunkon, egy apáét, aki csodálatos ember, de éppen képtelen megbirkózni a történtekkel, kívülről erős, belül törékeny öregember, egy összetört szív gazdája, aki tele félelemmel várja a sors döntését. Van egy végtelenül emberi pillanata a filmnek, ami a műtét előtti helyzetben következik el. Láthatjuk az addig erős anyát a félelem rabjaként, hogy mi lesz a családdal, apát, akin megdöbbenünk, mert a helyzetnek teljesen ellentmondó módon katatón éneklésbe kezd, gyerekeket, akik döbbenten állnak, míg  tényleg, mintha egy pillanatra állni látszana az idő. Akik vesztettek már el hozzátartozót, azok megértik, mit jelent ez a pillanat, nincs magyarázat, logikus dramaturgiai felelet, csak érzelmek vannak, mint egy rekviem szólamai feleselnek egymásnak a színészi teljesítmények. A mindennapok történései. Ahol elveszíthetünk életet és születhet új élet és az idő; ez az örök óra csak rója a perceit. Eggyel több karosszék lesz üres, egyel több kiságy kerül a szobába, a körforgás pedig tart tovább, amiről annyira jó lenne azt gondolni, mi és szeretteink mindig részesei leszünk, de tudjuk ez csak álom és vágy, ha kiszabott időnk lejár, el kell hagynunk szeretteinket otthonunkat. Vagy a szerencse istenasszonya kegyes hozzánk és életbe tartja  és akkor másoknak már-már giccsbe hajló pillanatok jönnek, mert mindenki boldog az életben a filmen…

Mert kiszabott mérték szerint létezünk, még akkor is, ha a számunkra kedves lép ki világunkból. Jobb esetben egy búcsú levél az eltöltött évek csodájáról és biztatás a túlélésre, majd jönnek a napok és múlnak, a fájdalom halványabb lesz a hétköznapok kihívásai tompítják a hiányt, bár feledtetni soha sem fogják. Talán kicsit jobbak leszünk a halottainktól, tudom morbid, talán elgondolkodtat minket, élőket, miért is vagyunk még itt, és mit jobbíthatunk magunkon és másokon. Mert tudjuk, szeretteink körében vagyunk, és ez megvéd minket ármánytól, félelemtől, gyásztól.

A Szeretteink körében (The Hollars) nem művészfilm, de tud valami olyat, amit kevés, jelesül a mesélés ízét, a pillanatokat felidézni, ami az enyém, a tiéd és természetesen az övé is lehet. John Krasinski, írhatnám azt is, filmes polihisztor. Ír, rendez és színész is egyben és egyiket sem középiskolás fogon űzi. Játszik a 13 óra: Bengázi titkos katonáiban nem is rosszul, de sorozatokat, animációs filmeket is készít és szerintem benne van ebben a huszonéves fiatalemberben egy igazán nagy film ígérete. A magam részéről drukkolok neki.