Ulrich Seidl dokumentarista stílusáról, érdeklődéséről, sajátos látásmódjáról már nagyjából mindent elmondtam korábbi filmjeiről, a Kánikuláról, a Tervezett veszteségről, a Házi kedvencekről, az Import/Exportról, a Pincéről, valamint a Paradicsom-trilógiáról, tehát a Szeretet/Szerelemről, a Hitről, valamint a Reményről szóló írásaimban, ezekhez képest sok újdonságot formai szempontból nem hoz a legutóbbi, Szafari című filmje sem. Seidl kíméletlen kamerájának hajszálkeresztjében ezúttal is a jóllakott osztrák középosztály tesped, kipécézett egyedei kiterülve, mint kövér békák a napon, ezúttal ismét Afrikában. Csak most nem szexpartnereket keresnek, hanem igazi, vad szafarink vesznek részt, és fizetnek sok-sok pénzt azért, hogy lefotózhassák magukat egy-egy általuk elejtett afrikai nagyvad szertartásosan beállított hullája felet. Efféle képeket bárki találhat néhány kattintás után a Facebookon, az Instagramon és a többi internetes közösségi oldalon, sőt, néhányunknak talán még olyan magyar ismerőseik is vannak, netán ők maguk azok, akik már részt vettek hasonló “nyaraláson”.

Seidl, jó dokumentumfilmesként, ezúttal sem ítélkezik, csupán kamerájával odamegy, ahol az éppen forgatandó filmjének témája zajlik és lefilmezi, amit lát. Jelen esetben követi azt a néhány osztrák párt, akik egy afrikai német vadászfarm látogatóként becserkészik, majd elejtik az előre tetemes összegekért kifizetett vadat, leülteti őket a kamera elé, szépen középre, ahogy kell, hogy beszéljenek arról, mit jelent nekik a vadászat, mit jelent elejteni egy vadállatot, mit jelent a lövés, tehát az ölés maga, milyen fegyvereket használnak, stb. Látjuk a minden szempontból átlagos, otthon nyilván szürke, unalmas munkát végző polgárokat, ahogy csillogó szemmel beszélnek arról, hogy ez életük csúcspontja, hogy egy ilyen vadászaton végre igazi kalandot, szinte katarzist élnek át, halljuk, ahogy a legképtelenebb magyarázatokkal próbálják igazolni saját magukat, illetve azt, amit tettek, tesznek éppen. És látjuk azokat a helyieket is, akik a jól fizető nyugati vendégeknek hála, “jól” élhetnek hullámpalából, hulladékfából és mindenféle szemétből összetákolt kunyhóikban, ahogy a vendégek által lelőtt döglött állat bőrét nyúzzák, hogy azt sértetlenül hazavihesse a fehér ember, majd életlen késeikkel, baltával, fűrésszel és ki tudja, mivel vérben, mocsokban és belsőségekben tapicskolva, gyikicselve szétcincálják a dögöt (hogy ők vagy a vendégek megegyék).

Az ítélkezés ránk marad, Seidl csupán megmutatja, mi van. Arról nem tehet, hogy az már önmagában komikus látvány, ahogyan az elhízott osztrák polgár önmagától le sem tud kászálódni a terepjáróról, amely a levadászandó vad közvetlen közelébe viszi őt; a szorgos fekete segéd egyből ugrik és lába alá készíti a kislépcsőt. Hogy milyen szánalmas látvány, amint a “nagy vadász” besörözve elalszik a hosszú, méla lesben, miközben tőle méternyire motoz a vad. Hogy milyen nevetséges, amikor a hamvas osztrák hölgyike úgy beszél az ölésről, mint az életét értelmessé tevő katarzisról, de otthon irtózik a vágóhidakon és a szalámigyárakban termelt hústól és az önmagában is bicskanyitogató, amint a vadászfarm tulajdonosa azzal indokolja saját üzletét, hogy túlnépesedett a világ, és emiatt úgyis eltűnik a természet, tehát semmit nem számít már az a néhány állat, amit ő és a vendégei kilőnek. Szórakozásból, üdülésképpen, mert megtehetik. 8/10