TÖREDÉK “…Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt,…” (Radnóti Miklós)

Szerintem klasszikus alapanyagokból is lehet igazán jó, nézhető filmet készíteni. Szándékosan írom a készíteni szót, mert a szórakoztató filmeknek megvan a saját jól bevált receptje. Vegyél egy kis “délt”, hogy finoman fogalmazzak, tahófalvát, mert bizony ilyen nem csak az USA-ban létezik, és már kész is a dráma. Életerős bivaly emberek élvezete, mert “nagy vadászok” bizony mindig vannak, akik csak simán ölni szeretnének. Gondolnánk, addig jó, amíg ezt állatokon vezetik le, de azt mondom, ha valaki ebben élveztet talál, az szerintem másra is képes. Tiszta képet kaphatunk arról, mit is jelent a csorda szellem, falkában “ugatni” és mennyire nem lehet a másságot elviselni. Még akkor is ha annak semmi olyan alapja sincs ami okot adna a lincselésre. Persze, gondolkodjunk el azon, milyen igazságok léteznek. Van a fék nélküli igazság ami elsöpör emberséget, gátlásokat, belénk épített társadalmi fékeket, a kéjből ölés apokalipszisét, amikor már csak az elvakult düh az, ami hajtja az illetőt. Így lehetünk aztán gyilkosok és gyilkoltak is. Az, hogy klasszikus darab Sam Peckinpah Szalmakutyák című mozija, nem véletlen, mert itt van a magányos, mondjuk éppen nem western, hanem városi entellektüel, de mindenképpen hős. Aki aztán úgy néz ki, ki van szolgáltatva, de ő is ráérez az ölés ízére, ami felébreszti az önvédelem könyörtelenségét, benne a mások védelmének ösztönét. Embernek lenni nehéz dolog, ami akkor szokott igazán kiderülni – már mint ki képes rá – mikor a végletekig ki vagyunk szolgáltatva egy helyzetnek. A játék két esélyes: megfelelve a társadalmi normának megölhetnek minket, vagy ennek szem előtt tartásával megvédjük szeretteinket és magunkat.

Bűnösök leszünk-e? Mit mond a társadalom, magunkat, másokat védve ölhetünk-e másokat? Az igazán izgalmas helyzet, hogy mi is lesz akkor, mikor ezeken a helyzeteken túl leszünk? Mert a neheze csak ekkor következik be. Jelesül, miképpen élünk majd az ölés dermesztő tényével. Azzal a tudattal, hogy vér tapad a kezeinkhez. Egyáltalán, hova tovább, mert az életünk következő periódusa már soha sem lesz ugyanaz a derűs és gondtalan világ. Hordozni kell azt a súlyos terhet, amit következménynek neveznek. Nehéz kimondani, elég csak egy híradót végigkövetni és már látható a vérengző főemlős amint önigazságot szolgáltat kivetkőzve magából.

Sam Peckinpah eredetije és Rod Lurie hasonló című, 2011-es remake-je között mégis szembetűnő különbségeket találunk. Az eredeti Szalmakutyák helyszíne Anglia és a főszereplő Dustin Hoffman, mellesleg zseniális játékkal, sokkal bonyolultabb figurát kölcsönöz Davidnek. Vele szemben viszont James Marsden amerikai forgatókönyvíró figurája (a képen Kate Bosworth-al) kevésbé bonyolult és mondhatnám, egysíkú. Hoffmané nemcsak, hogy nem akar tudomást venni a körülötte zajló dolgokról, hanem sokáig észre sem veszi az ordítóan nyilvánvaló jeleket felesége csalfaságáról, vagy a helyiek vendégszeretetéről. Képletbe foglalja a csillagokat, de képtelen feltenni egy kellemetlen kérdést – vagy rendesen kielégíteni az asszonyt. Az Ő katarzisa sokkal kifejezőbb, és félelmetesebb, amikor végre felismeri, hogy nincs visszaút. Gyilkoló géppé válik.

Peckinpah figurái összetettek és bonyolult több dimenziós képletet valósítanak meg.
Ezzel szemben Lurie mozija olyan érzést kelt, mintha egy nagyszerű képzőművészeti műalkotást vásároltunk volna, amit kitehetünk a szobánk falára, na, de hát az nem lesz az eredeti. Persze kinek – kinek melyik jó, ízlése szerint eldöntheti, ha megnézi mindkét filmet. Akinek pedig ez mind nem elég, olvassa el Gordon Williams: The Siege of Trencher’s Farm című novelláját.
Jó szórakozást!

7/10