Ritkán fut bele az ember ennyire tiszta, ám az ember legszentebb érzelmeire mégis elemi erővel ható filmbe, mint az Oroszlán. Oké, elcsámborgó, gyámoltalan kisgyerek az értetlen, érzéketlen világgal szemben, tuti topik. Főleg, hogy a történet végkicsengése alapvetően pozitív. Garth Davis -valós események által ihletett és regényben is leírtak alapján készült- filmjét azonban nem véletlenül jelölték idén 6 db. Oscarra, ugyanis biztos kézzel és biztos ízléssel vezényli végig a 26 évet átölelő sztorit. Még az is bőven belefér a filmbe, hogy második felében az események folyását nagyban befolyásoló, de mindenképpen nyílt és szemérmetlen Google Earth-reklámot látunk…

Az önmagában is szép, megható történet e filmben olyan elementárisan hat, hogy még e sorok szőrös szívű írója is az utolsó fél órát folyamatos gombóccal a torkában és szeme sarkából kibuggyanó könnycseppek lopva elmaszatolásával töltötte. A világban ma legnagyobb hiánycikk a nagylelkűség, a saját, apró-cseprő, napi problémákon felülemelkedve, a világ sorsa és jövője iránti felelősség tudata és annak felvállalása. Nehezen tudok ma elképzelni magasztosabb gondolatot ebben a mai önző, részvétlen, egoista világban, minthogy egy jó, biztos körülmények között élő egészséges pár önként lemond a saját, vér szerinti utódairól és a világ túlnépesedése iránt érzett felelősségtudatától hajtva, inkább örökbe fogad -jelen esetben India egyik nyomorúságos árvaházából- egy (két) árva gyermeket és azokat minden kulturális különbözőségnek fittyet hányva, fel is neveli. Értjük, ugye? Lehetnének saját gyermekeik, de ők (egy ausztrál művészházaspár, akiket Nicole Kidman és David Wenham jelenít meg visszafogott érzékenységgel) inkább egy messzi országból választanak maguknak egy árva purdét (lásd a képen), aki nemhogy késsel-villával nem tud enni, mert soha nem tanulta és egyébként is, sokszor csak akkor volt mit ennie, ha megszerezte magának; de még angolul sem beszél egy szót sem, arról nem is szólva, hogy saját nevét is rosszul ejti ki. Hogy foghatnánk fel az emberi nagylelkűségnek ezt a fokát, amikor inkább szögesdrót-kerítést húzunk határunkra és még áramot is vezetünk belé, nehogy áttévedjen itt valaki “nem idevaló”, akinek szétbombázott otthona romjai alatt maradt az útlevele? Pedig e film által egyszerre élhetjük át a szegénységnek, kiszolgáltatottságnak és reménytelenségnek olyan fokát, amihez foghatót itthon, ezen a búval baszott Magyarországon soha nem éltünk még meg, de ami a fő, egy igaz – bár nyilván nem általános- példán keresztül meg is tisztulunk belőle.

Közben azért filmes szemmel nézve is szép jelenetsorokat látunk. Szaru, a filmbeli kis csellengő, ahogyan végigutazza fél Indiát – szinte szavak nélküli, csupán a képek szuggesztív erejével mesélődik el minden szenvedése, elesettsége, mégis igen érzékletes road-movie a film első fele. A második fele pedig akit nem érint meg, annak nincs szíve. Azt nem anya szülte. 9/10