Kerítések (Fences) – Igen masszív családi dráma August Wilson Pulitzer-díjas regénye alapján készült film, amit Denzel Washington rendezett és a főszerepet is eljátssza – mindkettőt igen jól. Főleg a nehéz sorsú, bőbeszédű, ám igencsak magának való családfő figurájának megformálásában remekel Denzel, és ehhez mérten meglepetés, hogy a rendezés is pontos, hatásos. Hatalmas szerep ugyanis Troyé, aki a film 5/6-ában a színen van és azt be is tölti folyamatos észosztásával (Denzel Washington a képen középen). A férfi családi és emberi konfliktusai is elégnek bizonyulnának egy erős drámához, azonban felsejlik itt ennél több is: Troy sorsa tipikus példája származása, valamint szociális és társadalmi helyzete miatt erős hendikeppel élni kényszerülő rétegeknek, legyen az afro-amerikai (mint itt), vagy bármi más náció. Troyt saját identitástudata, erős etikai elvei és radikális életfelfogása egyszerre segíti és akadályozza az előbbre jutásban az 1950-es évek Amerikájában, és ahogyan ezzel a családjába tartozó különféle embereket is befolyásolja, akik különböző mértékben, de végigkísérik a pokolba/mennyországba vezető útját. Ez egy igazi, nagy amerikai család-, üdv- és fejlődéstörténet, Washingtonon kívül is nagyon komoly színészi teljesítményekkel. 9/10

A martfűi rém (Strangled, 2016) – Az igazi martfűi rém pszichológiailag hiteles portréja Sopsits Árpád krimije, mely egyszerre áll viszonylag stabil lábakon a valóság talaján/ingoványán, egyben a rendező talán legműfajibb filmje is. Ez utóbbi tekintetben ráadásul nemzetközi színvonalon hozza mércét, sok tekintetben meg is haladva azt. Egyszerre idézi a trendi skandináv krimik borongós, sötét, kissé misztikus, de mégis földközeli világát és a Fincher-, vagy True Detective-szerű thrillerek borzongató, brutális atmoszféráját – miközben az egész egy valóban megtörtént bűnügy a hatvanas éve Magyarországáról. Én egy időben faltam Mág Bertalan és Szamos Rudolf történeteit, azok is rendre megidéződtek bennem. Alapos, igényes munka a film, igen hatásos látványvilággal, egy-két nem túl súlyos anakronizmustól, illetve néhány nem egészen odaillő színészi teljesítménytől eltekintve (és itt most nem a remek Anger Zsoltra, Hajduk Károlyra vagy Balsai Mónira gondolok). 7/10

밀정 (The Age of Shadows, Miljeong, 2016) – A dél-koreai Kim Jee-woon/Kim Ji-woon/Jee-woon Kim (pl. I Saw The Devil, Két nővér, A Jó, a Rossz és a Furcsa) elég rendes költségvetésből elkészített, elég rendes kiállítású filmje az 1920-as, 30-as évekbe kalauzolja el a nézőt, amikor Korea (és egész Délkelet-Ázsia) japán fennhatóság alatt állt. Maroknyi elszánt ellenálló küzd a brutális, pöffeszkedő megszállók ellen a behódoló nép közönye közepette, nyomukban a rendőrséggel. Vezetőjük Kim Woo-jin (!), akinek elfogására a japán kormányzó az ambiciózus koreai Lee Jung-chool nevű rendőrkapitányt bízza meg. Látszólag melléadja segítségnek a japán Hashimotot, akinek valódi feladata a koreai megfigyelése. Remek kémtörténet a film, a főalakok jelleme szépen cizellált, az akciójelenetek a koreai/távol-keleti filmektől megszokott módon igen kreatív módon véresek (de mégsem feltétlenül explicitek) és nagyon érdekes az is, ahogyan megjelenik a történetben a hazaszeretet vs. szakmai alázat dinamikája. Van egy magyar szál (!) is a történetben… 8/10

A Vasember-trilógia (Iron Man – 2008, Iron Man 2 – 2010, Iron Man Three – 2013) – Jon Favreau háromrészes sorozata az ismert Marvel-szuperhős történetét dolgozza fel, remek szereposztásban és kielégítő látványvilággal. Tulajdonképpen ennyi, amit el lehet ezekről az azonos színvonalú (az első kettőt Favreau, míg harmadik részt Shane Black rendezte) popkornmozikról mondani – azt nyújtja, amit az ember vár egy ilyen produkciótól. Laza látványosság az egész, tokkal-vonóval, néhány meglepően jó poénnal, néhány vicces popkulturális kikacsintással – Robert Downey Jr. sármja és tehetsége úgy passzol Tony Starkra, a link, alkoholista, puncibubus feltalálózsenire, mint a Vasember páncélja. 7/10 (A műfajában 10/10).

A Boszorkány-hegy (Race to Witch Mountain, 2009) – A minap olvastam, hogy Dwayne (valamikor még The Rock) Johnson is bejelentkezett majdani amerikai elnöknek, s ezért néztem meg ezt a filmet. Mintha Bud Spencer örökbecsű Seriff az égből-jének Hollywood-külsőn elkövetett remake-jét néztem volna… Sima B-kategóriás ufós mesefilm, de van valami tagadhatatlan bája a Sziklának, simán megnézném, ahogy kiüti a gatyájából ezt a mostani idiótát… A film gyakorlatilag minősíthetetlen számomra, de ettől még Johnson lehet jó elnök (sokkal jobb, mint Lyndon B. volt). -/10

Vágyak vonzásában (Intersection, 1994) – Richard Gere képtelen választani Lolita Davidovich vagy Sharon Stone között, ami akkora gond neki, hogy teljesen bele is őszül a film folyamán. Ősz korára Gere egész jó színész lett, de itt még képes lesüllyedni a két említett nő tehetségtelenségének szintjére – olyan ez a film, mint azok a csiricsáré színekkel dombornyomott, kizárólag a női olvasók vélt/valós igényeit megcélzó silány irodalmi értékkel bíró ponyvaregények, melyeknek piramisaiba először botlunk minden könyváruház bejáratában. Sekélyes, kiszámított és kiszámítható, szentimentális giccs. Annak viszont tökéletes. 5/10

Sense8, Season 1. (2015) – Miközben értem, vagy érteni vélem, mire megy ki itt a játék és úgy gondolom, egyet is értek azzal – nekem ez a cucc mégis kuka az első évad második részénél. (Perry barátunk viszont szerette.) Színészek nélkül nem lehet filmet forgatni. Manökenek, jó arcú pasik és csajok, mindenki trendi, mint az állat, dübörög a techno, mindenki high és mindenki hipszter, de nem színészek. Színészek nélkül viszont nincs történet, nincs dráma, nincs konfliktus, csak plakátmagány. Így ez az egész egy nagy szivárványszín videoklip. Szép, színes, látványos és olyan jujdejó, de másfél óra után beleuntam. Wachowskiékkal ezúttal (is) elgurult a teherautó. -/10