Az a gyönyörű barázdákkal szabdalt, gyűrött, vénséges vén arc, amit az Egy német sors című német dokumentumfilm szinte teljes egészében nézünk, pont olyan, mint az elmúlt évszázad – és el is hisszük neki. Főleg, hogy amit mond, abból kitűnik, hogy annak tanúja is volt. Brunhilde Pomsellel 103 éves korában csinálták a film alkotói (Christian Krönes, Olaf S. Müller, Roland Schrotthofer és Florian Weigensamer) azt a közel 30 órás interjút, melyben a bámulatos szellemi frissességnek örvendő matróna elmeséli “kisszerű, jelentéktelen” életét.

Frau Pomsel ugyanis egy egyszerű gépírónő volt, akit nem érdekelt különösebben a politika, és tulajdonképpen egész életében nem akart mást, mint kávézgatni, néha meginni egy sört, hogy legyenek barátai, szerelme, esetleg családja; hogy egy teljesen hétköznapi, átlagos életet éljen. Sorsa azonban szerelmeken és véletleneken keresztül egyenesen a náci német propagandaminiszter, Joseph Goebbels hivatalába repítette, így a Birodalom egyik legfelsőbb vezetőjének közvetlen közelében élhette át a nagy árja álom szertefoszlását, a nácik kapitulációját. A hölgy, bár közel ült a tűzhöz, de mégsem volt nagy titkok tudója, s ahogy a filmből is kiderül, igazából nem is érdekelte őt, mi zajlik a minisztériumban, ő élvezte azoknak a kedves embereknek társaságát, akik körülvették, élvezte, hogy jó körülmények között dolgozhatott, még a háború alatt is, ráadásul, igen jó fizetésért. Frau Pomselt azonban ne higgyük valamiféle üresfejű, ostoba libának. Igenis megvolt a magához való esze, egész egyszerűen csupán egy átlagos nő volt akkor és ott, ahogyan rajta kívül sok-sok millióan, tette  a dolgát, ami megadatott neki és amire alkalma nyílott.

Példája, ami a filmből azért elég szépen és elég részletesen megismerszik, éppen azért érdekes, mert arra világít rá, hogy mi jár egy normális átlagember fejében, amikor körülötte zajlik a világ történelme. Sokan vagyunk, akik egyszerűen nem hisszük el, hogy emberek hogyan végezhetnek olyan munkát, amivel egy nyilvánvalóan elnyomó, agresszív, kirekesztő hatalmat támogatnak, miközben azok meg éppen azon hitetlenkednek, hogy mi miért nem hisszük el az eljövendő boldog jövőt megálmodó kedves vezető szavait. De a jelenkor nyilvánvaló párhuzamain túl döbbenetesen intim részletek is szóba kerülnek, pl. Goebbels magánéletéről, viselkedéséről, amikor szerepelt és amikor nem, illetve olykor bájos, máskor kissé bizarrnak tűnő momentumokat hallunk az 1930-40-es évek Berlinjének hétköznapjaiból, amiket nem egy történész, nem egy újságíró, hanem egy teljesen átlagos, német gépírónő szeme vesz észre.

Bár már csaknem mindent tudunk a második világháború szörnyűségeiről (ami döbbenetesen keveseket akadályoz meg tömegeket abban, hogy újra belelépjenek ugyanabba a córeszbe), a film annak ellenére is izgalmas és megdöbbentő, hogy mindvégig egy szinte már absztrakt módon ráncos öregasszony arcát látjuk közeliben, sőt szuperközeliben (Frank van Vught operatőr bravúros munkát végzett). Frau Pomsel kedélyesnek mondható, nagyjából folyamatos csevegését csupán néha szakítják meg odavágó idézetek, valamint örökre megdöbbentő híradórészletek, melyek mintegy a valóság különféle olvasatait reprezentálják megfellebbezhetetlen hitellel. 8/10